Megvan a vízum is, még szerdán sikerült elintézni.

Egészen meglepő mennyiségű vízumkérelmet adtak be, amíg ott voltam, mondjuk torzíthatja felfelé az arányokat, hogy a diákok is most intézték, volt belőlük néhány. Azt is sikerült megfigyelni, hogy szinte senki nem vitt magával minden szükséges papírt, noha a követség honlapja teljesen világosan fogalmaz. A lényeg, hogy a matrica benn az útlevelemben, az én bejutásommal már nem lesz gond.

Az agyam már azon kattog, milyen szisztéma szerint tartom majd az órákat, milyen ötleteket vethetnék be a tanítás során. Meg hát izgulok is már keményen.
Bár a tantervet készen kapom, nem nekem kell kidolgozni – s alapvetően csak a kínai kollégák óráira kell építenem, őket követnem -, azért így is aggaszt kissé a dolog.

Az eddigi két elődöm brit volt, egy szőke leányzó és egy srác, most jövök majd én harmadikként, gyökeresen eltérő kiejtéssel. A legtöbb nem brit beszélőhöz hasonlóan én is az amerikai kiejtésen szocializálódtam.

Sokan kérdeztek már, miért kellek én oda, ha egyszer magyar vagyok, s nem anyanyelvi beszélő. A kínaiaknál nincs elég angoltanár? Van természetesen, s mint a jobban képzett nyelvtanárok általában, feltételezhetően az ottani munkatársaim is kiválóan ismerik az angol nyelv nyelvtanát, felépítését. Mi több, erős a gyanúm, hogy nálam jobban, mivel én leginkább használom a nyelvet, s a legtöbb dolog ösztönös.
Azonban szerencsére én nem ezért leszek ott. A helyi pedagógusok kiválóan meg tudják tanítani a fentieket, de van egy hatalmas gyengéjük, ami a kiejtés. A legtöbb kínaihoz hasonlóan ők is nagyon erős akcentussal beszélik a nyelvet, annyira, hogy sok esetben egy úgymond „normális” beszélő számára a megértés is nehézséget okoz. A kínai nyelv szótagokból álló kötött rendszere azzal jár, hogy a kínaiak nagyon nehezen boldogulnak a saját szótagjaikkal nem lefedhető szavakkal, például a szóvégi mássalhangzókkal (ösztönösen hozzáraknak egy magánhangzót, hogy ki tudják mondani). Miután sok időt töltöttem már el kínaiakkal, a magyar és angol általuk beszélt formája sem ismeretlen számomra, ennek ellenére sokszor nehezen értem, mit akarnak mondani.

A külföldről importált tanár tehát elsődlegesen beszélni tanít, a kiejtés javítása a feladata. Én mint kvázi anyanyelvi beszélő kerülök ki, miután az interjúk alapján arra jutottak, hogy a kiejtésem természetesnek tűnik, ami úgy általában az általános vélemény szokott lenni akkor is, ha amerikaiakkal kommunikálok. Nyelvérzék vagy mi a szösz, ebből a szempontból nagy a szerencsém. Más dolgokhoz annál hülyébb vagyok, de erről majd máskor.

A másik gyakori kérdés, ami feljön, az a motiváció, hogy mégis mi hajt afelé, hogy egy évet ott töltsek a világ túlsó végén. Pénz, kihívás, kaland?
Kicsit mindhárom, bár eltérő hangsúllyal. Úgy gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség, amit kár lenne kihagyni. Mindig is keletmániás voltam, nem véletlen, hogy beszélem a nyelvet, s gyerek még nincs, mikor ha nem most.
Való igaz, hogy a javadalmazás sem megvetendő: rövidre zárva azt mondhatom, hogy nem fogok nélkülözni ottlétem alatt, de ez már csak hab a tortán. A megmérettetés, hogy mennyire tudok helytállni ebben a szerepben lényegesen fontosabb, s ez az, ami igazán ellenállhatatlanná teszi az egészet. Akárhogy is vesszük, a helyzetem miatt több kell legyek mint egyszerű nyelvtanár, hisz’ olyan helyre megyek, ahol alig láttak az emberek európaiakat, magyart meg jó eséllyel soha. Ez nem Shanghai vagy valamelyik nagyváros, csak egy „porfészek”, ahol a tetteim jelentősen befolyásolják azt, hogy milyen kép él majd a helyiek szemében a külföldiekről. S ez egyszerre felemelő és elrettentő feladat. De kihívás, s ez a fő.

Legközelebb már csak Fengjie-ből írok, addig megértő türelmeteket kérem.:)