-
A kínai határviták – A tengeri szigetek
ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták: bevezető
A kínai határviták: Tibet, Kasmír és Ladakh
A kínai határviták: az (ex)szovjet határKína területi vitáinak manapság leginkább fókuszban lévő, a médiában gyakran figyelmet kapó pontjait a Kelet- és Dél-kínai-tengeri szigetek képezik.
A déli tengerben elhelyezkedő apró földdarabok jobbára teljesen hasznavehetetlen, lakatlan, emberi megtelepedésre nem alkalmas korallszirtek, atollok, melyek többnyire épphogy kiemelkednek apálykor a víz színe felé, de egyik-másikuk még akkor sem. Az állandó jelleggel felszín feletti szigetek esetén is nehezíti az betelepülést az édesvíz hiánya: alig néhány szigeten akadnak források vagy fúrhatóak kutak.
Jelentőségüket a stratégiai hajózási útvonalak birtoklásán túl az adja, hogy birtokba vétel esetén a környező tengeren alkalmazható a nemzetközileg elismert 200 tengeri mérföldes kizárólagos használat joga, ami határozottan előnyös a halászat és a feltehetően fellelhető szénhidrogének kiaknázása területén.Földrajzilag négy részre osztható a terület: Xisha– (Paracel-), Dongsha– (Pratas-), Zhongsha– (Macclesfield és környéke) valamint Nansha– (Spratly-) szigetek.
A szigetek: északon a Paracel (Xisha), keleten a Zhongsha részét képező Scarborough, délen a Spratly (Nansha)
Az apró atollokra, homokpadokra részben vagy teljes egészében, a két Kína, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia és Brunei formál igényt, a legnagyobb követelésekkel a két Kína, Vietnam és a filippínók élnek. A követeléseket rendszerint történelmi okokra vezetik vissza, s bár nem teljesen vitatható, hogy halászati célokra használták a környező tengert korábban is, az kijelenthető, hogy a modern korig ténylegesen nem ellenőrizte őket senki, s őslakosság sem élt rajtuk soha.
Érdekes a Kínai Népköztársaság és Tajvan hozzáállása a témához. Mindkét állam önmagát tartja Kína egyedüli, törvényes képviselőjének, s a 70-es évekig nyugati támogatással a tajvani Kínai Köztársaság birtokolta Kína helyét az ENSZ-ben, s annak Biztonsági Tanácsában is. Mára fordult a kocka, s Tajvan küzd a nemzetközi el nem ismertség ellen.Miután az ország feletti teljes fennhatóság fogalmába egymás területei beletartoznak, így annak kérdése jelenleg másodlagos, hogy melyik kormányzat ellenőrzi a szigeteket. Egyelőre kiegyeznek azzal, ha valamelyik Kína berkein belül vannak, abban bízva, hogy a két országrész jövőbeni egyesítése majd úgyis rendezi a többit.
A Dongsha-szigetek kérdése a két kínai állam belügye, harmadik fél nem tart rá igényt, a gyakorlatban Tajvan felügyeli a területet.
A hainani partok relatív közelségében fekvő Xisha Kína és Vietnam között szítja a feszültséget, de a gyakorlatban 1974 óta teljesen Kína ellenőrzi a piciny korallszigeteket. Ezt megelőzően részben kínai, részben dél-vietnami fennhatóság érvényesült, azonban Kína, jól ráérezve a nemzetközi helyzet állására, no meg mert a dél-viet haditengerészet is egyre sűrűbben zavarta el a kínai halászokat, egy januári szép napon küldött pár hajót, s némi kisebb csetepaté árán kirakta a vietnamiakat a környékről.
Xisha– vagy Paracel-szigetek, 1974 óta teljesen kínai uralom alatt. Jobbra látható a Zhongsha részét képező Macclesfield-atoll
Utóbbiak persze ezt nem fogadták kitörő lelkesedéssel, de a roskadozó déli rendszernek egyrészt voltak ennél jóval súlyosabb problémái is, másrészt az USA is szerette volna elkerülni a helyzet eszkalálódását, így megálljt parancsolt a délieknek a kérdésben.
Északon is hasonló helyzet volt. Bár a kommunista Vietnám is ugyanúgy nehezményezte az annektálás tényét, nekik sem ezt volt az elsődleges prioritásuk, s Moszkva sem szerette volna tovább mérgezni az amúgy sem felhőtlen szovjet-kínai kapcsolatokat.Xisha azóta teljesen a kínai hadsereg uralma alatt áll, s ahogy fokozódott a helyzet a tengeren, egyre nagyobb lépéseket tesznek az ország területébe való integrálásra. Ennek keretein belül két éve megalapították Kína legújabb prefektúra jogú városát a legnagyobb szigeten, Yongxingen. A Shansha névre keresztelt település felhúzásával egyúttal a teljes dél-kínai tengeri szigetvilág adminisztratív központja is átkerült Hainanból az új városba.
Yongxing a legnagyobb a teljes vitatott régióban, mintegy 13 km2. Töltésre emelt út köti össze a szomszédos Shidao szigettel. Nagyméretű gépek által is használható reptere van, s a Shanshaban lakó mintegy ezer lakos kiszolgálását lehetővé tévő szolgáltatóipar is kiépült itt.
A lakók nagy részét katonák és halászok teszik ki, de a kirakatul is szolgáló településen impozáns középületeket is felhúztak.
Megindulóban van a turizmus is, bár egyelőre nagyon korlátozott, s költséges móka is egyben. A teljes Xisha szigetcsoport csak különleges engedélyek beszerzése árán látogatható.A kínai-filippin vita tárgyát képező Zhongsha a kínai terminológia szerint a Xishatól keletre fekvő Macclesfield atollon túl magába foglal még további zátonyokat délre és keletre egyaránt, többek közt a még ismertebb Scarborough nevűt is.
Maga a központi atoll a maga nemében a legnagyobb a világon, azonban már életszakasza alkonyán jár, s apály idején is teljesen víz alatt van. Mindez felveti azt a kérdést, hogy megfogalmazható-e rá bármiféle területi követelés bármelyik fél részéről.
Miután helyén így csak a nagy kék tenger hullámzik, a gyakorlatban csak hajók felügyelik, s már csak a Xishahoz való földrajzi közelség okán is kínai dominancia érvényesül.
A filippin szigetekhez közeli Scarborough egyik-másik sziklája majdnem 2 méterrel is kilóg a vízből még dagály alatt is, így aztán nagyobb a stratégiai jelentősége is. Raktak is ki kínai táblát, amit aztán a konkurencia el is távolított. A vizeket halászó kínaiakat két éve a fülöp-szigetiek akarták elűzni, válaszlépésként a kínaiak is megjelentek, s azóta lényegében Zhongsha is az ellenőrzésük alatt áll.Miután északon Kína mára mindent lenyelt, ami ellen a szomszédok semmit nem tudnak tenni, így a gyakorlatban már csak a legdélebbi, Spratly-, vagy Nansha-szigeteken van szó tényleges problémáról.
A szigetek legnagyobb tagja, Taiping vagy Itu Abu lényegében az egyetlen, amely alkalmas letelepedésre, de még ez is kisebb mint fél négyzetkilométer. 1956 óta tajvani irányítás alatt áll, akik repteret, s félezer katona ellátására alkalmas bázist is létrehoztak itt. Taiping az egyedüli édesvízzel rendelkező tagja Spratly-nak.
Ami a többi korallszirt felügyeletét illeti, a helyzet nagyon kusza. Különösebb földrajzi logika nélkül, az aktuálisan jelentkező lehetőségeket kihasználva egymás hegyén-hátán vannak a különböző nemzetek által kontrollált földdarabok, többnyire nevetséges méreteken.
A kínaiak fölénye itt már nem mutatkozik meg, a szigetek zömén a vietnami hadsereg székel, de a nyolcvanas évek vége óta egyre erősebb a kínai jelenlét is. 1988-ban egy ízben még egy, 70 vietnámi áldozattal járó összecsapásra is sor került, aminek eredményeképp kínai kézre került a Déli-Johson-zátony.A trend azt mutatja, hogy lassan minden, minimálisan is kiálló sziklára bázist épít valaki. A kínaiak ötletesek, ha kevés a hely, feltöltik a tengert, hogy legalább az őrbódét fel lehessen húzni.
A két legnagyobb Spratly-szigeteki kínai zátony, a rájuk emelt bódé miatt a zátonyokból már nem látszik semmi
Ami azt illeti, erre szükségük is van, miután a kevés, legalább pár négyzetméternyi, stabilan tenger felett fekvő szirteken már ott vannak mások. Tajvan a „nagy” Taiping mellett egy apró zátonyt, Vietnám 22, a Fülöp-szigetek 10, Malajzia 7 (ebből egy mesterséges) földdarabot birtokol, míg a Kínai Népköztársaságnak 7 zátony jutott. 2012 óta egyre nagyobb arányú építkezések figyelhetőek meg errefelé is, helyenként helikopter-leszállópálya, másutt többemeletes házak formájában.
A Spratly-szigetek aktuális gazdái
Miután a Spratly-szigeteken a szomszédság is nagy erőket állomásoztat, egyhamar megoldás nem látszik körvonalazódni.
Diaoyu-szigetek
A Tajvan partjaitól 170 km-re fekvő Diaoyu vagy Senkaku sem rendelkezett soha őslakossággal, bár a morcos sziklaszigetek mérete ezt jobban lehetővé tenné. Noha a felfedezése a kínaiakhoz köthető, az 1895-ös, Japán általi birtokba vételig nem foglalkoztatott senkit.
Később halfeldolgozó üzem létesült a főszigeten, annak 200 alkalmazottja ott is élt, majd a vállalkozás felszámolása után újra lakatlanná vált.
Japán második világháborús legyőzése után a hetvenes évekig amerikai megszállás alatt állt, de ez sem jelentett konkrét szárazföldi ellenőrzést. Miután visszakerült a polgári japán kormányzat fennhatósága alá, mind Tajvan, mind Kína területi igényekkel állt elő a szigetcsoportot illetően.
A közelmúltig a gyakorlatban ez nem jelentkezett semmilyen formában, ám az utóbbi években rendszeressé váltak a két kínai állam által elkövetett határsértések. 2012-ben kis híján még közös kínai-tajvani megbeszélésre is sor került Pekingben a szigetekkel kapcsolatos taktika megvitatására, de a tajvani fél végül elutasította a lehetőséget.
Miután az amerikai hadsereg fenntartja a jogot a Diaoyu-szigetek védelmére, lévén az szerintük japán terület, így a katonai megoldásra kevés az esély. Folynak időnként tárgyalások is, de egyhamar ezek sem kecsegtetnek megegyezéssel.
-
A kínai határviták – Az (ex)szovjet határ
ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták – bevezető
A kínai határviták – Tibet, Kasmír és LadakhA Kínai Népköztársaság mai teljes szárazföldi területe – néhány, a gyakorlatban soha senki által nem birtokolt kies, lakatlan régiót leszámítva – a történelem során valamikor a kínai birodalom része volt. Az a lehető legritkábban, egész pontosan kizárólag az utolsó, mandzsuk uralta Qing dinasztia idején fordult csak elő, hogy a teljes mai fennhatóság érvényesült, de különböző formában valamikor minden egyes darabja felett uralkodott már kínai császár.
Leggyakrabban természetesen a mai magterületet kellett Kína alatt érteni, amely, az aktuális dinasztia erejének függvényében rendszerint rendelkezett egy kisebb-nagyobb nyugati folyosóval a Selyemút mentén, a mai Xinjiang egy részén. Időnként a ma már önálló Korea és Vietnam egyes darabjait is ellenőrizték.
Északkelet-Kína, Mandzsúria sem gyakran tartozott a birodalomhoz, törzsi terület volt nomád lakossággal, akiket igyekeztek a Nagy Falon kívül tartani.
Az utolsó kínai eredetű császári dinasztia, a Ming-ház 1640-ben bukott meg. Az őket megdöntő, erejük teljében lévő mandzsuk, a saját, Qingnek nevezett uralkodóházuk színeiben hizlalták fel Kínát méreteinek abszolút csúcsára: bekebelezték Tibetet, Xinjiangot, Mongóliát, Mandzsúriát (ez utóbbi nem volt nehéz, hisz’ a mandzsu bázisról van szó), s egyúttal megindultak nyugaton Közép-Ázsia, északkeleten a mai orosz Távol-Kelet felé.
Az oroszok is ekkortájt léptek a színre, s így az érdekek hamar ütköztek. Az Amur-menti telepükön a Qing-sereg rajtaütött, majd a megkötött megállapodás, az 1689-es nyercsinszki szerződés szentesítette a két birodalom határait, a kínai érdekeknek megfelelően.
A kínai birodalom kiterjedése csúcsán. Nyercsinszk ezt állapotot szentesítette északkeleten.
Az erőviszonyok gyorsan változtak, ahogy a kínai partoknál megjelentek a nyugati hatalmak, s velük együtt az ópiámháborúk és az egyenlőtlen, a birodalomra kényszerített szerződések.
Az oroszok sem hagyták ki a ziccert, két lépésben, két újabb, az aiguni majd a pekingi egyezményekkel előbb az Amurig tolták a határt, majd az Usszurin túl fekvő Szihote-Alinyról, a tengerparti, mai Vlagyivosztok környéki részről is lemondatták Kínát.Azt azért meg kell jegyezni, hogy noha ezt megelőzően a Qing-dinasztia területét képezték ezek a területek, a gyakorlatban kínai jelenlét nem nagyon mutatkozott néhány prémvadászt és kereskedőt, és a hébe-hóba emelt helyőrségeket leszámítva. Sem településeket nem alakítottak ki, sem bevándorlás nem zajlott (ezt eredetileg, teljes Mandzsúriára vonatkozólag tiltotta is az új udvar).
Nyugaton a Qingek egészen a Balhas-tóig kiterjesztették az uralmukat. A maival nagyjából megegyező határvonalat 1864-ben, Tachengben erőltették rá a külföldi hatalmak szorításában vergődő országra az oroszok. Összességében, a három szerződéssel mintegy másfélmillió négyzetkilométert szereztek meg így Kína rovására, s a már szovjet vezetésű északi szomszéd a felelős Külső-Mongólia függetlenítéséért is, ami méretben még nagyobb érvágás volt.
Az Oroszországban kialakuló bolsevik rendszer az internacionalizmust és a népek egyenlőségét hirdetvén felemás helyzetben találta magát a monarchia idejében kötött, imperialista megállapodásaival. A Kínai Népköztársasággal szemben lemondtak mindenféle cári előjogokról, de a határok kérdésében a tachengi illetve a pekingi megállapodásokat tekintették érvényesnek. Az ötvenes években, a szovjet-kínai barátság időszakában a kínaiak nem is bolygatták a kérdést, szükségük volt a Szovjetunió gazdasági és technológiai segítségére.
A Zhenbao-szigeti határháború
Északkeleten az aiguni ill. pekingi egyezmény javarészt folyók (Amur illetve Usszuri) mentén jelölte ki a két ország határát. A szerződés külön nem rendelkezik a folyami szigetek hovatartozásáról, így azok megosztására a nemzetközi jog alapján a folyómeder középvonala, több ág esetén a főág középvonala az irányadó. Az említett Zhenbao (vagy oroszul Damanszkij) és még néhány száz kisebb sziget ez alapján Kína részének tekintendő, a gyakorlatban azonban a szovjetek a világháború idején magukhoz csatolták őket.
A hatvanas évek közepén Mao – a vezetésen belül megingó helyzetére gyógyírként, mintegy megelőző csapásként – kirobbantotta a kulturális forradalmat, s ezzel egy évtizedre őrült közállapotok következtek. A fanatikus, leszámolásokkal, rombolással terhes milliőben Kína újra előszedte a cári Oroszország által egyenlőtlen szerződésekkel elszakított területek ügyét is. Bár eleinte még a teljes szovjet Távol-Kelet is felmerült, azért a külpolitikában igyekeztek legalább minimálisan józan határokon belül maradni, így végül a folyami szigetekre helyeződött a fókusz.
A Damanszkij/Zhenbao-sziget, a konfliktus forró pontja
Többszáz határsértés után, végül 1969 egy márciusi hajnalán a kínaiak megindultak az amúgy gazdaságilag értéktelen, kevesebb mint egy négyzetkilométeres Zhenbao-sziget felszabadítására. Két hétig a szigetért (szovjet győzelem), majd még pár hétig egy kilőtt szovjet tankért harcoltak (ezt a kínaiak szerezték meg).
Fél évvel az összetűzés után aztán a szovjetek feladták a szigetet, a kínaiak pedig győzedelmesen bevonultak, s mindkét fél elfogadta a harcok befejezését, s Zhenbao kínai ellenőrzését.Bár korlátozott összecsapásokról volt szó, a haderők méretéhez képest elhanyagolható veszteségekkel, ennek ellenére, különösen, hogy hatalmas seregek vonultak fel mindkét részről a határ teljes vonalában, egy ponton már komolyan felmerült szovjet részről a nukleáris válaszcsapás lehetősége (ekkor Kína már öt éve maga is rendelkezett atomfegyverrel). Végződhetett volna sokkal rosszabbul a dolog.
Rendezés
A Szovjetunióval 1991-ben, Gorbacsov alatt indult meg a határvita rendezése. Elhúzódó, aprólékos folyamat eredményeképp végül 2008-ra sikerült teljesen lezárni Oroszországgal a kérdést. A vitatott szigetek nagy részét Kína megkapta, bár önmaga is tett engedményeket a Habarovszk környéki szigetek kapcsán.
Nyugaton három új szomszéd jelent meg Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán személyében. A legnagyobb kínai követelés Kirgizisztánnal szemben állt fenn, mintegy 20000 km2-es területen.
A tádzsik-kínai határ kínai térképeken, a második képen már a határrendezést követően. Kína az igény jó részéről lemondott.
A megállapodás kezdetben nem tűnt sürgetőnek Kína számára, azonban amikor Közép-Ázsia destabilizálódásával párhuzamosan a xinjiangi helyzet fokozódni kezdett, s a szélsőségesek beszivárgását meggátlandó fontossá váltak az egyértelmű határok, hirtelen Kína is sokkal pragmatikusabb hangot ütött meg, s jelentős engedményeket téve (pl. a kirgizek felé fennálló igény kevesebb mint 5%-ával kiegyezett) pár év alatt lezavarta a teljes demarkációt. Néhány száz négyzetkilométernyi, magashegyi, lakatlan területek cseréltek gazdát, s nyertek kínai fennhatóságot, s ezzel egyúttal pontot tettek az szovjet-orosz területi konfliktusok végére is.
Kirgiz-kínai határ. A már jelentősen lecsökkentett igény (lásd az első kép) tekintetében is hajlottak a kompromisszumra.
************
A sorozat befejező részében a déltengeri szigetek és Diaoyu következik.
-
A kínai határviták – Tibet, Kasmír és Ladakh
A sorozat első részének tárgya Kína délnyugati, Indiával, Pakisztánnal és a himalájai (ex)királyságokkal közös határvonala. Történelmileg és földrajzilag is két eltérő régiót ölel fel: Tibetet illetve Kasmírt és Ladakhot. Kezdjük az előzővel, bár egy ponton összekapcsolódik majd a történet.
A tibeti határ
A modern kori határvonalak kijelölése a gyarmati sorsú India és Tibet között a britek munkásságának eredménye. Az India által jogalapnak használt, számukra előnyös McMahon-vonalat 1914-ben alkották meg. Az akkor de facto független Tibet képviselői ratifikálták is az egyezményt, de Kína (amely de jure ekkoriban is birtokolta Tibet felett a fennhatóságot) ezt sosem ismerte, ismerhette el, már csak azért sem, mert ezzel Tibetet legitimálta volna.
India és Tibet természetesnek is mondható határa a Himalája, bolygónk legmagasabb hegyvidéke. A nyolcezres csúcsokban sem szegény vidék értelemszerűen szinte teljesen lakatlan, emberi megtelepedésre jobbára nem is alkalmas. A magashegyi határvonalaknak ezért hosszú időn át nem is volt gyakorlati jelentőségük, ténylegesen egyik fél sem ellenőrizte a perifériákat.
1950-re két komoly változás történt, ami alapjaiban ingatta meg az addigi viszonylagos status quo-t. Az egyik, hogy India függetlenné vált, a másik, hogy Tibet újraannektálásával – immár kommunista uralom alatt – Kína visszatért. Az addig javarészt homályosan kijelölt országhatárokat a modern kor követelményeinek megfelelően lassan elkezdték a gyakorlatba is átültetni. Kínának a Nepállal való jó viszony kulcskérdés volt (ellentételezendő az indiai befolyást). Mivel komoly viták ezen a határszakaszon eleve nem álltak fenn, így a kezdetektől a megegyezésre törekedett mindkét fél, s kisebb, kölcsönös kiigazítások mellett a 60-as évek elejére sikerült is teljes hosszában kijelölni a vonalat.
Bhután indiai védnökség alatt állt ekkoriban, így a külügyek terén is India volt hivatott Bhután érdekeinek képviseletére. Kína minden próbálkozása ellenére csak a 90-es évektől nyílt lehetőség kétoldalú, Indiát teljesen kizáró tárgyalásokra, de a megoldást hátráltatja a Bhutánra nehezedő indiai nyomás, különösen, hogy a kínaiak által igényelt, egyik, a kínai-indiai-bhutáni hármashatár menti magaslat átengedése stratégiailag sértené India érdekeit. Bár a kis királyság hajlik a megegyezésre, s belemenni is látszott a határkorrekciókba (nagyjából hasonló nagyságú kínai területek átengedése is szerepelt az alkuban), a déli szomszéd miatt egyelőre tehetetlen.
A harmadik monarchiával, a Nepál és Bhután közt fekvő Szikkimmel is hasonló okok miatt nem lehetett dűlőre jutni, de ezt aztán megoldotta az a tény, hogy a miniállamot 1975-ben India bekebelezte. Mivel Kína ezt az akciót egészen 2003-ig nem ismerte el (a térképeken egészen addig önálló országként szerepeltette Szikkimet), így a kérdés, legitimnek tekintett tárgyalópartner híján, le is került a napirendről.
A Kína és India közötti vitatott területek. Keleten Arunachal/Dél-Tibet, nyugaton a Ladakh részét képező Akszaj-csin
A legnagyobb probléma India. Két, összesen mintegy 120000 km2-nyi terület képezi a cívódás tárgyát, ezek egyike az indiaiul Arunachalnak, míg kínaiul egyszerűen Dél-Tibetnek nevezett régió. Történelmileg zöme valóban Tibet részét képezi, de a már említett McMahon-vonaltól délre került. A többi igénytől eltérően a terület még csak nem is teljesen meddő, Tibet legtermékenyebb vidékéről van szó. Bár a gyarmati India brit vezetése volt a McMahon-vonal szellemi atyja, az indiai függetlenségig nagyjából senkit nem zavart, hogy tibeti közigazgatás székel Tawangban, Dél-Tibet központjában. 1950-re aztán India lépett az ügyben, s a tibeti adminisztráció maradékát is eltávolította a területről.
Arunachal/Dél-Tibet, az északnyugati sarokban megbújó Tawanggal
A kasmíri-ladakhi határ és a kínai-indiai háború
Brit India az 1800-as évek közepére annektálta Kasmírt és Ladakhot. A Kínával közös határ kijelölésére két vonalat is kidolgoztak, de gyakorlatban elfogadásra egy sem került. A Karakoram lakatlan, magashegyi részeit nem felügyelte senki, így az 50-es évek második feléig egyik oldal sem különösebben feszegette a kérdést.
A vitatott határ magában hordozta egy konfliktus előszelét. 1956-ban a kínaiak főutat kezdtek el építeni Ladakh maguknak követelt, Akszaj-csin nevű, amúgy teljesen lakatlan részén, hogy lehetővé tegyék Tibet Xinjiang felőli elérését – elsősorban a hadsereg számára. Mivel elzárt, világvége hangulatú területről van szó, a kínai térképeken való, két évvel későbbi publikálásig fel sem tűnt az indiai félnek az építkezés. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, diplomáciai tiltakozás indult, India követelte a kínaiak távozását.
A Kína külügyeit ténylegesen irányító, pragmatikus miniszterelnök, Zhou Enlai a megegyezésre hajlott, felvetette, hogy India ismerje el Akszaj-csint kínai területnek, cserébe Kína lemond Dél-Tibetről. Az indiaiak nem fogadták el a javaslatot.
A helyzeten csak rontott az 1959-es tibeti felkelés, miután a menekülő dalai lámát és kíséretét India befogadta, ráadásul egy időre Tawangban, a Kína által követelt Dél-Tibetben szállásolta el.
A helyzetet nagyon rosszul felmérő indiai vezetés ráadásul további provokációkat is eszközölt, mindkét vitatott területre behatoltak kisebb csapatok, Dél-Tibetben még egy, a McMahon-vonaltól északra fekvő faluba is. A tiltakozások ellenére az indiaiak az előretolt állásaikban maradtak.Zhou Enlai ekkor még mindig a diplomácia nyelvén próbálkozott, kérte az indiaiakat, hogy mindkét fél vonuljon vissza 20 km-re a határtól, amire újabb elutasítás következett. Goa indiai annexiója is figyelmeztető jelként szolgált Kína számára, akárcsak a CIA tervei a tibeti gerillaháború kirobbantására.
Miután az indiai betörések száma nem csökkent, 1962-ben megszületett az elhatározás az önvédelminek nevezett háború megindításának előkészítésére. A csapatoknak parancsba adták a határok védelmét.
A kitörő kubai rakétaválság remek alkalmat adott Maóéknak az átfogó támadásra. A Nehrut aktívan támogató, az adott helyzetben erősen leterhelt Hruscsov is belement, hogy egy időre leveszi a kezét Indiáról.A kínai csapatok hetek alatt megsemmisítő vereséget mértek mindkét fronton az ellenfélre. Az indiaiaknak sem kiépített utánpótlási infrastruktúrájuk, sem hegyi hadviselésben szerzett tapasztalatuk nem volt, ellenben a Népi Felszabadító Hadseregben még javában ott voltak a koreai háború veteránjai is.
Elfoglalták Akszaj-csint és Tawangot is, s teljesen kiszorították a szervezett indiai csapatokat mindkét területről. India ezután amerikai segítséget kért, akik a térségbe is küldtek egy anyahajót. Hogy az amerikaiak az erődemonstrációnál tovább is elmentek volna-e, azt már nem tudjuk meg, ugyanis másnap a kínaiak egyoldalú fegyverszünetet jelentettek be, s egyúttal deklarálták, hogy 20 km-rel visszavonják a csapataikat.
A konfliktus azóta gyakorlatilag befagyott. Kína ténylegesen ellenőrzi a számára stratégiailag fontosabb Akszaj-csint és néhány, a nyugati határ mentén lévő apróbb területet (az első térképen alig látható, Akszaj-csintől délre lévő piros részek) míg India kezén van Dél-Tibet. Azóta már a határtárgyalások tizenakárhányadik fordulóján is túl vannak, eredmény egyelőre semmi. Kiszivárgó infók alapján Kína feltehetően belemenne a jelenlegi status quo elfogadásába, ha azt kiegészítenék még Tawang környékével, ami Dél-Tibetnek csak egy kis részét teszi ki. Indiai részről nehezíti a helyzetet, hogy az erős nacionalizmus és a demokrácia kombójának köszönhetően bármelyik kormányzat belebukna, ha akárcsak (a gyakorlatban mostanra egyértelműen elvesztett) Akszaj-csint átengedné a kínaiaknak.
Kasmír és Ladakh, a jelenleg kínai fennhatóság alatt álló Akszaj-csin-nel, ferde vonalakkal jelezve az 1963-as kínai-pakisztáni határegyezmény során Kínának juttatott kasmíri területek
Indiai részről még egy vitás pont van. Az egykori gyarmati India függetlenedése után a muszlim területeken megalakult Pakisztán a gyakorlatban inkább hozzá kötődő, de hindu maharadzsa által uralt, s így Indiához csatlakozó Kasmír megszállása mellett döntött.
A Kasmír északi részét elfoglaló Pakisztán így határossá vált Kínával, s a kettejük közt megfogalmazott határszerződés némi kasmíri (a változatosság kedvéért magashegyi és lakatlan) terület Kína számára való átengedésével járt együtt. Így, bár mostanra Kína és Pakisztán között nincs semmiféle határvita, ellenkezőleg, egymás szövetségesei (főleg India ellenében), addig India magáénak követeli Kasmír egészét, s így a pakisztáni-kínai határegyezményt sem ismeri el törvényesnek.***
Legközelebb a (poszt)szovjet határvidék kerül szóba, benne az ugyancsak kalandos szovjet-kínai összecsapásokkal.
-
A kínai határviták – bevezető
Rég volt már népművelés, így itt az ideje egy ismeretterjesztő posztnak. Különösen annak fényében, hogy a Diaoyu-szigetek (avagy japánul Senkaku) körüli kardcsörték továbbra sem állnak le. Miután a kínai határral kapcsolatos bonyodalmaknak terjedelmes irodalma van, így ez a mai bejegyzés csupán a nyitánya egy sorozatnak.
A Kínai Népköztársaság térképe a hivatalos kínai álláspont alapján
A Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jén alakult meg ünnepélyes keretek között, de a határproblémák már korábbra nyúlnak vissza. Maóék hatalomra jutása előtt a Csang Kaj-sek vezette Guomindang uralta az országot – kisebb-nagyobb sikerrel, s már az ő területi igényeik is nagyravágyóak voltak. Sőt, sok esetben túl is szárnyalták a kommunista Kína követeléseit, Külső-Mongóliáról (a mai független Mongólia) például – immár a Tajvan méretűre olvadt Kínai Köztársaság irányítóiként – csak a közelmúltban mondtak le hivatalosan is.
A két Kína elképzelései az ország határait illetően most már nagyjából fedik egymást, a különbséget csak az jelenti, hogy mindkét kormányzat önmagát érzi legitimnek. Bár Tajvan a gyakorlatban csak a vitatott hovatartozású szigetek ügyében tud fellépni, az összkínai nacionalista érzések vannak olyan erősek, hogy egymást általában – többnyire hallgatólagosan – támogatják, a lényeg, hogy valamelyik Kína berkein belül legyenek a kérdéses földdarabok.
Az ENSZ és az ENSZ-tagállamok zöme által elismert Kínai Népköztársaság (továbbiakban Kína) a megalakulása óta szinte minden szomszédjával szemben területi követelésekkel élt. A viták – még a Maó-éra alatt – két ízben is konkrét fegyveres konfliktushoz vezettek (Indiával ill. a Szovjetunióval).
A nyitás óta már inkább a diplomácia nyelvén próbálkoznak, ennek eredményeként mára a szárazföldi határ kérdése majdnem teljesen rendezett. A két kivétel India és Bhután, rajtuk kívül az összes szomszéddal sikerült megegyezni.
A kínai-indiai határ a pirossal jelzett két nagyobb vitás területtel
A tengeri fennhatóság már egy bonyolultabb, s a közeljövőben nem is egyhamar megoldhatónak tűnő kérdés. Japánnal a már említett Diaoyu-szigetek miatt van vita, míg a Hainantól délre fekvő dél-kínai-tengeri szigetvilágon gyakorlatilag a teljes szomszédság marakodik.
Kína szerényen a teljes területre igényt tart, mialatt a Fülöp-szigetek, Vietnam, Malajzia és Brunei beérnék több-kevesebb, számukra szimpatikusabb zátonnyal.Mint ahogy az ilyen esetekben előfordul, a marakodás tárgyai nem feltétlenül érik meg a csetepatét. A szárazföldön javarészt lakatlan, nehezen megközelíthető magashegyi területek felett folyt illetve helyenként még folyik is a vita, míg a vízen kevés kivételtől eltekintve pár négyzetméteres korallszirtekért.
Az érintett országok területi igényei a Dél-kínai-tengeren
A tengeri határviták sokkal inkább a zátonyok körüli tengerről szólnak. Az értékes halászati jogok mellett szénhidrogéneket is rejt a kontinentális talapzat, így minden résztvevő érdeke, hogy elismertesse a fennhatóságát a miniszigetek felett.
A jelen a szigetek körüli huzavonával terhes, az utóbbi fél évszázad azonban sokkalta inkább a szárazföldről szólt. A témát földrajzilag is három részre bontva elsőnként a még ma sem teljesen megoldott Himalája-Karakoram környéki szakaszról lesz szó (kínai-indiai, kínai-nepáli, kínai-bhutáni, kínai-pakisztáni határ), másodikként a (poszt)szovjet-kínai területi viták kerülnek terítékre, míg a befejező részben a Diaoyu és a déltengeri szigetvilág jön majd.