Tegnap az előírtaknak megfelelően visszamentem a kórházba az eredményeket igazoló jelentésért. Szerencsére tényleg gyorsak, s tartották is magukat a határidőkhöz, így a kezembe is nyomtak egy kitöltött pecsétes nyomtatványt. Hurrá, a dolog letudva, gondolhatná bárki, de ez sajnos nem így van.

A pénteki megjelenésem előtt odatelefonáltam, hogy felderítsem, képesek-e megbirkózni a Physical Examination Record for Foreigner névre hallgató, a külföldiek mindenféle beutazásához, tartózkodási engedélyéhez, ügyes-bajos dolgához szükséges űrlap kitöltésével. Határozottan állították, hogy igen, semmi probléma.
Pénteki felbukkanásom idején a regisztrációs pultnál újfent kifejeztem ebbéli kérésemet, elmondtam pontosan, mit szeretnék, ezúttal is magabiztos oké volt a válasz. Még azt is megkérdeztem, hogy biztosan van-e nekik ebből a papírból, mert ellenkező esetben nyomtatok nekik egyet szívesen, de váltig állították, hogy van, ne aggódjak, minden rendben lesz.

A fentiek ellenére is volt bennem némi kétely, hogy valóban a kérésemnek megfelelően járnak-e el, így azért vittem magammal egy kitöltetlen példányt. Az előrelátásom nem volt egészen alaptalan, mert egy másik papírt gyártottak le. A beltartalom tekintetében nincs sok különbség, de a bürokrácia őshazájában teljesen egyértelmű, hogy a legapróbb eltérés is számít.

Első körben szép nyugodtan jeleztem a hölgynek, hogy ez nem pont az a dokument, aminek a kiállítására szerződtünk. Apró értetlenkedését látva az orra alá böktem a magammal vitt lapokat – egy darabig nézegette őket, majd maga is megállapította, hogy ez valóban eltér a másiktól.
Sebaj, fizessek még 60 yuant, az üres papírt hagyjam ott, majd másnap mehetek vissza a kitöltött verzióért.

Innen egy magasabb fokozatba kapcsoltam. Még mindig halkan, de azért egy fokkal kevésbé kedvesen szóltam, hogy rákérdeztem háromszor a papírra, s egyébként meg minek kéne nekem újra fizetnem, amikor az általuk elkészített igazolást nem kértem, nincs rá szükségem, s egyébként meg eszemben sincs visszajönni, töltsék ki a megfelelő lapot még ma.

Egy darabig hápogott, tiltakozott, s ugyanazokat a dolgokat elmondtuk egymásnak még háromszor, a végére már nem voltam egészen halk. A hölgyemény keze remegett (nekem nem tűnt fel, csak férjemuram mesélte utólag), s kétségbe volt esve, de szerzett egy másik kislányt, aki újra megpróbálta ugyanazt elmondani: kellett volna vigyem a papírt legutóbb is, ezt kitöltetni 60 pénz, s csak másnapra lehet kész.

Még egy fokozottal magasabb jött, itt már rendesen kiabáltam, mire végül szólt, hogy foglaljak helyet, ő meg megkérdezi a főnökét. 
Végül egy két percen belül (tényleg nem volt több!) visszajött a kitöltött új lappal, s mehettünk a dolgunkra.

Elindulván hazafelé vált világossá, hogy kívülről szokatlan lehetett a történet, amikor férjem próbált nyugtatgatni. Bár ő azt gondolta, hogy valami hatalmas botrány van kialakulóban (a kínai „veszekedésből” nem értett semmit, csak azt látta, hogy egyre emelkedik a hangerőm), csak egy átlagos ügyintézés zajlott Kínában. Az élet rendje, semmi extra, nekem fel sem tűnt.