Már több mint négy hónapja annak, hogy Oroszország megkezdte katonai műveleteit a szomszédban, de hála a blog jobbára hibernált állapotának, ezen a felületen még nem esett róla szó. Itt az ideje változtatni ezen.

A véleményemmel nem gondolom, hogy túl népszerű leszek, de szerencsére ez soha nem tartott vissza attól, hogy megosszam azt másokkal. Mielőtt jobban belemennék, előljáróban hadd fussam le a kötelező köröket: Oroszország agresszor, háborúzni csúnya dolog, az érintett lakosságnak irtó nagy szívás, minden áldozatért kár. Ezekbe, ha akarnék, se tudnék belekötni, s a legnagyobb őszinteséggel állítom, hogy nincs is ilyen szándékom.
De akkor talán bele is kezdenék.

Egy dolog sajnos vitathatatlan: Ukrajna a háború első percétől kezdve cseszheti. Ez nem fair, sőt, kifejezetten szívfacsaró, kiszolgáltatott helyzet, de a geopolitikai realitásoktól nem lehet akkor sem eltekinteni, ha azok sértik a morális, humanista érzékenységet. Az ország nem tagja a NATO-nak, senki nem fog miatta atomháborút kockáztatni, így csak idő kérdése, hogy meddig tud ellenállni az orosz medvének. Külső támogatás nélkül már rég összeomlott volna, az pedig minimum megkérdőjelezhető, hogy megéri-e egy csonka államiság fenntartása azon az áron, hogy kis túlzással a földdel teszik egyenlővé. A politikai vezetésnek biztosan, de az egyszeri állampolgárok szintjén már egyáltalán nem vagyok erről meggyőzve. Különös tekintettel arra, hogy – bár erről érdekes módon megfeledkezni látszik a világ nyugati fele – Ukrajna a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető demokratikus jogállamnak, az életszínvonal pedig még az oroszországit is jelentősen alulmúlja.
Távol állnak tőlem az összeesküvés-elméletek, s az összetett folyamatokat sem szívesen egyszerűsítem le banális közhelyekké, de jelenleg tényleg a klasszikus hidegháborús proxyhadviselés archeotípusát figyelhetjük meg. Az USA oroszországi kitettsége meglehetősen visszafogott mértékű, s bár a magyar hatóságit is kevéssel túlszárnyaló üzemanyagárak már kezdenek belpolitikailag kellemetlenné válni, azért alapvetően kevés saját költséggel jár a rivális regulázása. A harcokat ukrajnai katonák vívják, ukrajnai civilek szenvedik meg, a szankciós politikai negatív következményeit pedig elsősorban Európa nyögi. Az azért nem véletlen, hogy utóbbiak meglehetősen kényszeredetten sorakoztak fel az amerikaik mögé, ami pedig a katonai támogatást illeti, az a kontinens részéről a gyakorlatban jobbára inkább jelképes mértékűnek nevezhető.

Mondhatjuk persze, hogy Ukrajna szabadságáért semmi sem drága. Főleg, hogy rendszeresen elhangzik, az ország csak az első falat Putyin világhatalmi terveiben, hiszen tudjuk, Hitler sem érte be Csehszlovákiával.
Putyin azonban nem Hitler, s kettejük helyzete sem összehasonlítható. Bár természetesen a világon létező összes végzetes kórságtól haldoklik folyamatos jelleggel, ha az információs hadviselés által generált máztól megtisztítjuk, meglehetősen pragmatikus vezető benyomását kelti. De legalábbis semmiképp nem teljesen idióta vagy szuicid hajlamú, esetleg demens, s mint ilyen, elődeihez hasonlóan nagyon jól tisztában van vele, hogy meddig mehet el. Egy atomhatalmak ellen viselt háború érthető módon nem része ennek a potenciális mozgástérnek. (Sok szempontból lehet kárhoztatni a nukleáris fegyvereket, de az tagadhatatlan, hogy már több mint hetven éve tökéletesen működnek elrettentésként.) Még ha az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvet is veszem alapul, miszerint Ukrajna államisága megszűnik létezni, sem gondolom, hogy a NATO területei bármivel nagyobb veszélynek lennének kitéve, mint a háború előtt voltak. Érdemes a kommunikáció mögé tekinteni, s meglátni, hogy Ukrajna a legkevésbé érdekes tényező a sakkjátszmában, nem az ország függetlenségének megőrzése az elsődleges cél, hanem Oroszország meggyengítése, s részben a Kína felé történő figyelmeztetés, hogy utóbbi ne nagyon próbálja meg átformálni a távol-keleti erőviszonyokat. Ezért valóban megéri válságba taszítani Európát?
A félreértések elkerülése végett egyértelműsíteném, hogy nem gondolom azt, hogy az egész ukrajnai konfliktust ördögi amerikai fondorlatok hozták létre a muszkák ellen (pláne, hogy jöttek ők maguktól), de ha már így alakult a helyzet, a stratégák nyilvánvalóan igyekeztek az amerikai érdekeknek leginkább megfelelő módon reagálni.

Újfent hangsúlyozom, Ukrajna, de főleg az ország lakossága abszolút áldozata annak, ami történik. Még ha valami extrém fordulat folytán sikerülne is kiebrudalni az oroszokat a határokon túlra, a végeredmény a háború kimenetelétől függetlenül egy romhalmaz lesz, ami az amúgy is siralmas helyzethez képest is még több évtizednyi visszalépést jelent. És mindezt azért, hogy aztán ne oroszországi, hanem helyi oligarchák uralják? Hogy az oknyomozó újságírókat a helyi alvilággal összefonódott politikai elit tehesse el láb alól? Persze, tudom, miután legyőzik az oroszokat, csatlakoznak az Unióhoz, a lerombolt települések pedig ökovárosként épülnek újjá, s minden szép lesz…

Az már csak külön hab a tortán, hogy a büntetőintézkedések látványosan nem működnek. Bár előzetesen majd’ mindenki arra számított, hogy Kína fog mentőövet dobni a nehéz helyzetbe jutó barátnak, utóbbi jóval pragmatikusabb annál, hogy ne próbálja meg a saját hasznára fordítani a kialakult szituációt. Egy gyengébb Oroszország nem okvetlenül van Kína ellenére, s az elmúlt hónapok azt mutatják, a szorgos diplomaták nagyokat léptek előre a közép-ázsiai exszovjet államalakulatok még erősebben Kína felé orientálásának útján. Emellett nyilvánvalóan kihasználják a világpiacinál olcsóbb szénhidrogének csábítását, de láthatóan nem akarnak mélyebben bevonódni az eseményekbe.
India ellenben igencsak aktívan helytáll, mint az orosz olaj új piaca (ennek egy része persze átcímkézve megy tovább). Mivel elég erős a verseny a hagyományosan el nem kötelezett ország kegyeiért, látványos kritikákat sem kap.
Mivel az oroszok meglehetősen ügyesen élnek a zsarolási potenciáljukkal is (ami újabb pont annak alátámasztására, hogy az országot nem futóbolondok vezetik), egyelőre nominálisan még több exportbevételt is realizálnak, mint a háború előtt. De néhány éven belül biztosan összeomlanak majd…

Van valami konklúzióm, esetleges felvázolok valami biztatót is? Sajnálatosan nem sok ilyennel tudok szolgálni.
Bármilyen rosszul is hangzik, meggyőződésem, hogy Európának nem kellett volna beleállni a konfliktusba. (Egyre inkább úgy fest, hogy ezt már a saját bőrükön érzik, s a háttérinformációk szerint erős a nyomás Zelenszkijen, hogy próbáljon meg minél hamarabb békét kötni.)
Mivel tagadhatatlan, hogy háborúzni soha nem akartak, ahogy a saját gazdaságukat bedönteni sem, ebből nem lehetett jól kijönni. Európának is az lett volna a legkényelmesebb, ha a villámháborús tervek gyorsan célt érnek, némi jelképes szankció és elítélő kommüniké mellett pedig minden ment volna a megszokott kerékvágásban tovább. (Szerintem az ukrán lakosság is így járt volna a legjobban, de ez más kérdés.) Bidenék háborút megelőző tettei (az ukrán hadsereg megerősítése) és kommunikációja (ekkor meg akkor támadnak az oroszok, ha támadnak, hatalmas következményekkel kell számolniuk) már nem nagyon adtak lehetőséget arra, hogy arcvesztés nélkül vissza lehessen táncolni, Európa pedig kénytelen-kelletlen követte az amerikai vonalat.
Innen irányt módosítani, miközben az európai lakosság évtizedek óta nem tapasztalt mértékű információs hadviselés célpontjává is vált, már nagyon nehéz. Retorikai szinten szerintem lehetetlen is. Alighanem abban bízhatunk csak, hogy az informális csatornákon keresztül gőzerővel dolgoznak a mielőbbi megoldáson, de azért ennek eredményességét illetően nem lennék túl optimista. Remélhetően legalább a további szankciók iránti nyomásnak nem engednek.

De az is lehet, hogy Putyin végül csak belehal valamelyik letális nyavalyájába, s az utódja azonnal kivonul még a Krímből is. Azért nagy összeget inkább erre se tegyetek¹.

Jelen állás szerint nagyon úgy fest, kénytelenek leszünk kivárni, amíg Oroszország el nem éri kívánt céljait az amerikai fegyverekkel kitömött ukrán hadsereg megsemmisítő csapást nem mér a megszállók lassan, de kitartóan előrenyomuló hordái ellen, miközben csak 17 fokra fűtjük fel a lakást.
Kína meg teljes sokk mellett figyeli, hogy milyen eredményesen képes a világ krémje fellépni egy hozzá képest tizedakkora GDP-vel rendelkező, a globális gazdasághoz alig csatlakozó országgal szemben, amiért az egy másik, független entitás ellen klasszikus területszerző háborút visel. Ezek után a krém által is de jure Kína részének tekintett közeli szakadár sziget lakói biztosan nyugodtabban alhatnak².

________________________________________________

^{¹ A blog tanácsai nem minősülnek pénzügyi ajánlattételnek.
² A sziget szerencséjére a katonai úton történő országegyesítés jelen állás szerint a világ teljes közönye mellett is túl nagy áldozatokat követelne, így amíg Taiwan nem készül felrúgni a status quo-t, egy ilyen szcenáriónak nincs túl sok realitása.}