1949. október 1-jén, mialatt Dél-Kínában még javában zajlottak a harcok, Mao Zedong a Tian’anmen  téren bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását. A 64 éve lezajlott esemény azóta is az ország legfontosabb állami ünnepe. Ennek alkalmából nagyon vázlatosan fussuk át az új rendszer megszületését övező eseményeket.

Mao bejelenti az új ország megszületését

Az évezredeken át fennálló császári berendezkedés nagyon későn, 1911-ben szűnt csak meg Kínában. Túl azon, hogy a legutolsó, közel háromszáz éven át uralkodó Qing dinasztia mandzsu eredete folytán rendkívül gyűlölt volt a lakosság körében, egyúttal a velejéig korrupt is, s ostoba, elavult rendjével gúzsba kötötte az ország fejlődését.

Sun Zhongshan (magyar szövegekben elterjedt nevén Szun Jat-szen) vezetésével megalakult a Kínai Köztársaság, de a viszonyokra jellemző, hogy a központi irányítás nagyon gyenge volt, s az ország nagy részén hadurak kezében volt a tényleges hatalom. Pár hónapon belül lemondott Yuan Shikai javára, ellentételezve utóbbinak a Qing udvar trónfosztásában végzett szerepét. Sun enyhén baloldali elveket vallott, s megalakította a Guomindangot (Kuomintang, Kínai Nemzeti Párt). Yuan Shikai megpróbálta visszaállítani a császárságot (a saját vezetésével), de erre országszerte lázadások törtek ki. Sun is ellene fordult, emiatt emigrációba kényszerült.

Mialatt lényegében nem létezett központi hatalom, a japán aggresszió is egyre jobban érintette az országot, Mandzsúria bekebelezése csak a kezdet volt.

Sun 1920-ban visszatért, s kormányt alakított Kantonban, s szövetségett kötött a Kommunista Párttal. Megpróbálta elérni az ország újraegyesítését, de ez már az őt követő Jiang Jieshinek (Csang Kaj-sek) sikerült csak. Jiang szakított a Guomindang forradalmi elveivel, ami miatt polgárháború tört ki a kommunistákkal.

Előbbiek eleinte nem sok vizet zavartak, de a rendszer túl gyenge volt ahhoz, hogy felszámolja őket. Erősödő belső és külső nyomásra végül összefogtak a japánok ellen, majd a második világháború sikeres lezárása után teljes figyelmüket egymásra fókuszálták ismét.

Mao és Jiang – az összeborulás nem tartott sokáig

Közben az erőviszonyok sokat változtak. A Guomindang sorban vétette a szarvashibákat, amikkel a lakosságot teljesen maga ellen hangolta, mialatt a kommunisták támogatottsága folyamatosan nőtt. A polgárháború utolsó időszakában már tömegesen álltak át Maóék hadseregébe a Guomindang sereg csapatai.

1949. október 1-jére a belháború kimenetele már eldőlt. Délen még folytak a harcok, de ez már főleg a Guomindang folyamatos visszavonulásából állt. Végül amerikai segítséggel mintegy kétmillió embert Tajvanra menekítettek, de a szárazföldön diadalmaskodott Maóék rendszere.

Azóta is gyakori vita tárgya, hogy mennyiben járultak hozzá külső hatalmak a kommunisták győzelméhez. Tagadhatatlan tény, hogy a Kommunista Párt és hadserege kapott szovjet támogatást, de a szovjetek meglehetősen ambivalensen viszonyultak hozzájuk. Sztálin nem látta időszerűnek a kínai rendszerváltást, s tartott tőle, hogy negatívan befolyásolhatja a nyugati hatalmakkal a világháború idején szövetségi, majd a negyvenes évek végéig sem teljesen megromlott viszonyát. Azt sem hitte, hogy az USA szó nélkül hagy veszni egy ekkora országot. Jellemző az is, hogy egészen a legutolsó pillanatig kivártak az új állam elismerésével.

A mérleg másik serpenyőjében ott áll, hogy az amerikaiak viszont jelentős pénzekkel támogatták a Guomindangot. Az más kérdés, hogy a teljesen rothadt, korrupt rendszer pénznyelőjében ennek alig volt látszatja. A jelenség annyira szemet szúrt, hogy elnöki tanácsadók is javasolták a támogatások felfüggesztését.

A történelemtudomány azt az álláspontot hajlik leginkább elfogadni, hogy – bár valóban érkezett némi külső segítség -, a kínai kommunisták maguk vívták ki a győzelmüket. Ehhez azonban leginkább annyira hozzájárult a Guomindang politikája és berendezkedésének menthetetlensége. A kínai kommunista rendszert nem külső hatalmak ültették a nép nyakára, valódi és erős lakossági bázisa volt.

Az azóta eltelt közel kétharmad évszázadban az ország meglehetősen viszontagságos, s vargabetűkkel gyakran tarkított utat járt be, s az időszak első felében fejlődését nehezen lehetne sikersztorinak nevezni. Az azonban tény, hogy Kína nemzeti önbecsülésének helyreállítása a jelenlegi rendszer műve, s a félgyarmati sorból, egyenlőtlen szerződésekből való kiemelkedés miatt méltán tekinthetik a fenti dátumot a felszabadulás napjának.

Kétségtelen, hogy a berendezkedés bőven hemzsegett a hibáktól, s az első évtizedekben a legrosszabb, legelnyomóbb diktatúrákkal vetekedhetett, de az tény, hogy Kína a Népköztársaság megalakulásával lépett hosszú idő után, s a modern korban először a nemzetközi porondra mint független, önálló nemzet.