-
Medvebőr
Sajnos korrigálni kell magamat egy korábban megírt bejegyzés kapcsán.
Könnyelműen jelentettem ki, hogy a hanoi-i 2A metró megnyílik, mivel a hivatalos dátum előtt egy nappal semmi nem utalt arra, hogy végül mégsem fog.
A május eleje aztán nem hozott átadót, s eleinte májusra majd tavaszra módosult a kitűzött cél, bár tekintve hogy június már nem tavasz, ez ugyanaz.
Most viszont elmúlik május is holnap, de a metró még mindig nem indul el. Állítólag még mindig akadnak problémák az engedélyek körül, ami a gyakorlatban leginkább azt jelentheti, hogy valamiért nem bírtak elég kenőpénzt szétosztani, hogy végre minden bürokrata hajlandó legyen pecsételni.
Szóval, hamut szórva a fejemre azt kell mondanom, még nincs metró Vietnámban, s fogalmam sincs, hogy mikor lesz. Mindenesetre én csak akkor írok róla, ha már a megnyitó lezajlott. Biztos, ami biztos.
-
Debütál a hanoi-i metró
Hihetetlen, de most már tényleg! Kínkeservesen, számos csúszás után, 2013 helyett, de sikerült elkészíteni.
A mindössze 13,5 km-es vonalszakaszt egyébként kínai kivitelező hozta össze, javarészt kínai hitelből, s elvileg 2018 óta már csak a tesztelés és biztonsági ellenőrzés zajlott. A Kína iránt szimpátiát anúgy csak mérsékelten érző vietek gyakran példálóztak a projekttel, mint a kínaiak balfékségének bizonyítékával. Volt bezzegberuházás is a tarsolyukban, a Ho Chi Minh-városban épülő, japán hátterű egyes vonal. Utóbbi egy évvel később indult neki, szintén hatalmas csúszásban van, s legutóbb azzal került a hírekbe, hogy egy oszlop leomlott az épülő szakasz egyik hídján. Egyelőre még tartják, hogy jövőre elkészül, de ez azért erősen kétséges.
Most mindenesetre hadd gratuláljunk a viet nép eme dicsőséges eredményéhez, s reméljük, hamarosan még sok további hasonló fejlesztésről számolhatunk be.
A modern nagyvárosi lét csodája, a viet főváros 2A metrója. Bámulatos! -
Vietnám még mindig nélkülözni kénytelen a metrót
Hamarosan jövök majd egy szokásos metrós bejegyzéssel, mert ahogy ahhoz már hozzászokhattunk, Kínában azóta sem állt meg az élet ezen a téren.
Az aktualitásokat csekkolva lettem rá figyelmes, hogy a már így is rengeteg késést elszenvedő hanoi-i projekt első vonala még mindig nem nyílt meg. Eredetileg 2013-ra kellett volna elkészülnie, de tavaly már minden jel azt mutatta, hogy év végére tényleg átadják. Hát nem.
Először áprilisig halasztották a tervezett debütálást, majd további konkrétumok nélkül, de a közeljövőre tolták a megnyitót. Állítólag év közepén már csak 1%-nyi kivitelezés és némi engedélyezetés hibádzott. És mostanra már állítólag a leendő személyzetet is kiképezték, egyenesen Pekingben, ha már a technológia kínai.
Felmerültek olyan hírek is, hogy 2021-ig tart a késés, de ezt végül cáfolták. Azért várjuk ki a végét, különösen, hogy ilyen rohamtempóban történnek ott a dolgok, mint azt a projekt hivatalos twitterje az épülő másik fővárosi vonal munkálataival kapcsolatban büszkén említi.
-
Tengerimalac-ügyi körkép
A kitartó olvasók egészen biztosan emlékeznek rá, hiszen a blogon többször is szóba kerültek, hogy vietnámi életünk alatt bekerült a családba néhány szőrös teremtmény.
Első körben hárman jöttek, majd ezt követte egy negyedik, majd még kettő. A még kettő egyike kismamaként jött, így lett egy hetedik hölgy is – merthogy mindannyian nőstények. A kettes másik tagja is tartalmazott meglepetést, csak ott két hím született, így ők gazdásodtak.
Végül bővült a család még egy utolsó borzassal, így lettek végül nyolcan.
A nyolcadik kedvenc
A Vietnámból Európába juttatásuk nem volt sem egyszerű, sem olcsó, de végül sok vacakolás után sikerült beszerezni a kiviteli engedélyt – a magyar behozatali meglepően könnyű feladat.
Bár hála az Edelweiss Air több mint hét órás késésének, majd a nem tervezett zürichi éjszakázásnak, a malackák bő fél nappal tovább voltak a látókörömön túl, a repterek elzárt részein hánykolódva, szerencsére jól vizsgáztak, s ép bőrrel megúszták a kalandot. Az én idegrendszerem kevésbé.
Hazaérve a trópusokról aztán határozottan élvezték a hűvösebb téli időt, velem ellentétben, majd a hűvösebb nyári időt is, amiben szintén nem osztoztam a lelkesedésükben. A hőségriasztásokról én már épp lemaradtam a szigetre történő migráció miatt, de a picinyek nem, mivel most a szüleim gondoskodását élvezik. Sajnos nem sokkal a költözésem előtt a nálunk született kishölgy búcsút vett tőlünk, így jelenleg csak hét röfi várja, hogy utánunk jöhessen.
Vietnámból nem volt a légiközlekedésen túl másik opció, de errefelé szerencsére van. Bár sziget, komppal közúton is megközelíthető, s ez a sors vár majd a kis csapatra, ha eljön az idejük.
Hogy ez pontosan mikor lesz, az még képlékeny. Mi szeptember közepén költözünk át a házba, s akkor még lesz némi tennivaló, mire elkészül a szobájuk és a kerti lakhelyük is. Azért remélhetően legkésőbb október elején már a smaragd sziget füvét legelhetik.
-
Vietnám elhagyásának nem egyszerű története
Ott hagytam abba, hogy már 24-én este megérkeztünk a saigoni reptérre. A vonaton aludtunk, így a ránk váró éjszakázás nem tűnt kifejezetten aggasztónak. Az előttünk álló repülés 13 órásnak ígérkezett, így utólag pótolhattuk volna az alvást, s ezzel egyúttal nagyjából rá is állt volna a szervezetünk az európai idő ritmusára.
Hajnali 5 után, azért már kissé nyúzottan elindultunk becsekkolni, ahol először csak az tűnt fel, hogy nem haladnak a sorok. Egyik sem. Hamarosan felfedeztem, hogy a táblán a járatunk indulása előreláthatóan 15:30-ra módosult. Hurrá!
Végül sorra kerültünk, kiderült, amit addigra már összeraktunk, késés van, a gép, amivel megyünk, még bokorban sincs, noha elvileg reggel hat után kellene érkeznie. (Maga a járatot üzemeltető Edelweiss egy kis légitársaság, főleg charterekkel foglalkozik. A korlátozott flotta miatt egy nagyobb késés kihatása valószínűleg napokig tart, különösen, hogy a gépek több útvonalat is repülnek, minimális fordulóidővel. Mint kiderült, a késés eredete egy Maldív-szigetekről induló járat kapcsán keletkezett.)
Sebaj, gondoltam átfoglalnak valahová. De nem, a rendszerükben nem látták, hogy van csatlakozó járatunk, így nem tudnak mit tenni. Majd Zürichben a transzferben érdeklődjek, hogy mi lesz. Szuper. (A Swiss oldalán a foglalási szám alapján láttam mindkét járatot, de ez sem segít – ellenben azt is láttam ugyanott egy fél óra múlva, hogy a délután fél hatos, s egyértelműen elérhetetlen budapesti csatlakozást áttették másnap reggel fél nyolcra, a következő Swiss-es gépre.)
A ránk váró, hét órás késés miatt kérésre adtak kuponokat, amit kajára válthattunk. Mint kiderült, a reptéren van egy direkt ilyen célra létrehozott kajálda, ami normál emberek számára nem is használható, kizárólag a kuponos szerencsétleneknek. Ennek megfelelő volt a színvonal is, s persze kávé sem volt.
Nehezen maradtunk ébren, de végül du. négy felé felszálltunk. A repülés eseménytelen volt, s a levegőben töltött időre nem is panaszkodhatok. A lábtér elég szűkös volt, de valóban csak ketten voltunk oldalt. A kaja is rendben volt. Alkoholt csak pénzért adtak volna.
Repülőn azért nem az igazi az alvás, így nyúzottságunk ellenére sem sikerült 5-6 óránál többet – valahol Türkmenisztán felett ébredtem fel, s onnan már fenn is voltam.
Az eredeti fél négy helyett 11 körül érkeztünk meg Zürichbe, ahol aztán a transzferben kiderült, hogy kapunk szállodai elhelyezést, s ott elvileg élelmet is, a busz meg reggel ötkor visszahoz minket.Akkor még örültem, hogy a gép utastömege (javarészt átszállóak lehettek, mert legalább 150-en álltak sorban) javarészt a sorban mögénk került, s még együttérzően mondtam is férjemnek, hogy a vége jó ha éjfélre végez a reptéren.
Viszont az öröm nem tartott sokáig, amikor kiderült, hogy monstrum méretű busz visz minket, s még fél órát vártunk, hogy megteljen.A szállás legalább közel volt. Normális kaját az időpont miatt nem kaptunk, ahogy reggelit sem, de még akkor éjjel voltak kihelyezett szendvicsek és üdítők. Mivel már elmúlt fél 2, mire lezuhanyoztunk és ettünk, nem igazán tűnt úgy, hogy sok értelme lesz aludni. Végül mégis kidőltünk, s mivel nem észleltük az ébresztőt, éppen csak nem késtük le a reggeli buszt.
Innen már minden jól ment, a budapesti gép nem késett. A gépen egy csoffadt croissant-t kaptunk és egy valóban finom, kockányi csokit. Ez volt az első Swiss-es járatom, de arra nem tudtam rájönni, miért kerül náluk a Zürich-Budapest alapesetben hatvan-nyolcvanezer forintba. Előző nap megvéve a mi jegyünk, még Vietnámban csekkoltam, fejenként negyedmillióba fájt volna, ami egy alig több mint egy órás utazásért elég nevetséges.
A magyar fővárosba végül 14 órával a tervezett időpont után érkeztünk meg, azóta meg már zajlik a kártérítési igény vizsgálata. Remélhetően legalább anyagilag nem járunk rosszul a végén.
Nehéz volt, de végül hazaértünk.
-
Az utolsó vietnámi hét
Először is hadd kezdjem egy kis mentegetőzéssel, amiért elhallgattam, de két éve nem voltunk itthon és mostanság akad bőségesen programom. De a blog nem halt meg, csak Kínán kívüli fokozatra kapcsolt, vagyis azért hébe-hóba lesznek bejegyzések, főleg nem személyes témában. Viszont elsőként az adósságaimat kell lerónom, ugyanis Ázsiát elhagytuk, s erről még nem szóltam.
Szerencsére időben Vietnámba értem az előző bejegyzésemben megírt módon, s ott még nyolc napot töltöttem el. Lényegesen kibírhatóbb volt így az ottlét, hogy tudtam, zárós időn belül véget is ér.
Érkezésem idejére férjem már eladta a dolgaink egy részét, s az utolsó egy hét főleg a maradék értékesítéséről szólt. Szenvedtünk el némi veszteséget, de a legtöbb tárgy elfogadható áron cserélt gazdát.A nagy kivétel a matracunk volt…
Erről tudni kell, hogy a vietek alapesetben gyakorlatilag a földön alszanak. Ez némi túlzás, de néhány centi vastag, semmire sem jó akármiken töltik az éjszakát, s mindez még meg is van ideologizálva, mivel ez az egészséges. Ez utóbbit főleg Vietnámba szakadt, helyi nővel összeházasodott külföldi férfiak szájából hallani, ami az esetek domináns többségében leginkább annyit jelent, hogy a viet feleség átvette a kassza kezelését, s ilyen hívságokra nem költenek. Akkor meg már jobb, ha jó képet vágnak a dologhoz.
Maguk a vietek valószínűleg tényleg teljesen elégedettek a nyugati értelemben teljesen hasznavehetetlen fekhelyek használatával, hiszen születésük óta nem tapasztaltak mást. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy elképzelésük sincs róla, mit tud egy kényelmes fekhely. Ennek megfelelően nem is értékelik. A mi hétmillió dongos, teljesen szuper matracunkat kezdetben olyan 4-5 millióért gondoltuk elpasszolni, különös tekintettel arra, hogy nagyon vigyáztunk rá.
Végül másfélért kelt el, nagy duzzogva. Szinte senkit nem érdekelt, akit mégis, az csak annyit látott, hogy 2-2,5 millióért kap újat (természetesen szart, amin az életben nem aludna egyik olvasóm sem szívesen).Na mindegy, a fő, hogy végül sikerült mindentől megszabadulni, így végül 24-én vonatra szálltunk, s elindultunk Saigon felé. A legjobb osztályra szólt a jegyünk, négyszemélyes fülkébe, s ráadásul egy új szerelvényt kaptunk, amin még látszott, hogy minden szinte érintetlen.
Ennek ellenére nem volt felhőtlen az örömünk, ugyanis a fülke határozottan kisebbnek bizonyult, mint az efféle kupék Kínában vagy az posztszovjet államokban. Se az alsó ágy alá nem fért be a bőrönd, se a felső tárolóba, így aztán, utastársaink valószínűleg kitörő örömére teljesen elfoglaltuk a két alsó fekhely közötti padlót. Moccanni nem lehetett. A malacok befértek az ágy alá.Saigonban aztán kimentünk a reptérre, s mivel a vonaton elég sokat aludtunk, magabiztosan vártuk a hajnali 5 órát, hogy nekiállhassunk csekkolni a 8:10-kor induló gépre. Ami a gyakorlatban délután 4-kor szállt fel…
A Vietnámban történt utolsó szívásunkkal folytatom. -
Az út Vietnámba
Hétfőn hajnalban elindultam Vietnám felé. Egy kicsit sikerült túlbiztosítani, különös tekintettel arra, hogy minden villámgyorsan zajlott, fennakadás nélkül, így aztán rengeteg időm maradt, pláne hogy a gép meg késve indult. Na, de kezdjük az elején.
Reggel vonattal mentem Hongkongba, s a vonat 8:49-kor indult Humen vasútállomásról. Mivel nekem külföldiként mindenképp végig kell állnom a sort, hogy megkapjam a jegyem, s mert rendesen fel voltam pakolva poggyásszal, aminek a hurcolása sem javítja a gyorsaságom, így aztán 7:10-re rendeltem a Didi appal kocsit (olyasmi, mint az Uber). Még felszaladtam Yuqiuhoz a nyolcadikra leadni a kulcsom, aztán lementem megkeresni a járművet, amely már 6:50 körül megjött és várt. Szerencsére ezért nem kell fizetni, miután időre rendeltem.
Gördülékeny volt az út, forgalom szinte semmi, így hamar oda is értünk. A viteldíjat automatikusan vonja a wechat, így ezzel sincs gond. A sor sem volt aggasztó, s elég tempósan is haladt, így még a kassza előtt sem töltöttem többet 10 percnél.Az állomáson is hideg volt, mivel nem fűtenek, odakinn meg 12 fok volt reggel, így a többiekhez hasonlóan kabátban vártam meg, amíg kiengednek a peronra a vonathoz.
A szerelvényen szerencsére már jobb volt az idő, de azért a pulcsi elkelt. Shenzhenbei után legközelebb már West Kowloonban álltunk meg, s mivel a vonat már a határ átlépése előtt a föld alá került s onnan fel sem jött, így ez a jármű egyértelműen nem ajánlott hongkongi városnézéshez. Dacára annak, hogy a pálya az alagút miatt pláne teljesen zárt, Hongkongban csak 200 km/h sebesség az engedélyezett, s emiatt a relatíve hosszú menetidő.Az egyébként óriási West Kowloon állomáson aztán elég hamar a határellenőrzésnél találtam magam, s mivel a kínai kilépő- illetve a hongkongi belépőkártyát már otthon kitöltöttem, pillanatok alatt át is jutottam. Egy kicsit bőröndhúzogatás után aztán Hongkongba is beengedtek, s még egy kicsi menetelés után az állomás érkezési részét is elhagyhattam a vonatjegy és a kiléptetőkapu segítségével.
West Kowloon vasútállomás (fenn), a reptéri gyorsvasút (lenn)
West Kowloon vasútállomás és Kowloon metróállomás légvonalban cirka 200 méterre vannak egymástól és az átjárás a felszín alatt biztosított, aránylag jó kitáblázottság mellett. Ehhez ugyan egy plázát is érinteni kell, s 10 kg hátizsák és 25 kg bőrönd gurgatása mellett kevésbé mókás, de azért leküzdöttem.
Szerencsére a reptéri vonat belvárosi három állomásán a legtöbb légitársaság tart fenn check-in pultokat, így a becsekkolás már itt megoldható. A nem létező sorokra és a nehéz bőröndre való tekintettel ezzel örömmel éltem is, így meglett a beszállókártya is, s az út is könnyebbé vált a továbbiakban.
Csekély vonatozás után már el is értem a reptérre.Mivel ekkor még mindig 11 óra sem volt, a gépem pedig 2:50-kor tervezett felszállni, volt szabadidőm bőségesen. Megmaradt hongkongi dollárjaimnak a seggére vertem a Burger Kingben, majd dél körül végül átmentem a biztonsági ellenőrzésen is.
Bár Hongkong ilyen téren sem Kína, azért az öngyújtókat ők sem szeretik. A kínai zérótoleranciával ellentétben itt hagyják az utasnak, hogy egy készüléket magával vigyen. Az más kérdés, hogy valamiért csak hármat vettek észre, s abból. A csekkolatlan kabátomban is volt még kettő, s az átvilágított kézipoggyászban is még legalább 4-5. Ami nagyobb baj, s amit csak később vettem észre, amikor édesítőszert kerestem a cókmókomban a már benn vásárolt kávémhoz, hogy a kb. 7-8 cm pengéjű bicskám viszont nem szúrt nekik szemet, azzal nyugodtan alkaidázhattam volna a nha trang-i járaton.
A reptérre érve feltűnően magas ázsiakra lettem figyelmes. Végül kiderült, egy thai kosárcsapat, még nálunk alacsonyabb, fekete edző is volt velük, a kép talán nem adja vissza, de két métert súrolhatta a zömük (fenn),
már a nha trangi gépre várva, a kijelzővel ellentétben nem csak 50 perc volt a csúszás (lenn)
És végül a járat… már a biztonsági zónába érve kiderült, hogy 50 perc késést jósolnak, amiből aztán lett másfél óra. Már a leszállás felé készülve jutott az eszembe, hogy ugyan a vízum kiállításához szükséges engedélyes papíromat megvettem és nálam van, a matrica útlevélbe ragasztásához szükséges 25 USD készpénz nincs. Talán mert Kínában gyakorlatilag soha nem használok kp-t, mindig, mindenhol telefonnal fizetek, eszembe sem jutott. Azt tudtam, hogy kizárható, hogy kártyával tudjak fizetni, s az is tuti, hogy a reptér ezen részében még lesz ATM sem. Az se szent, hogy vietnámi dong jó lett volna-e nekik.
Mindegy, azért haladtam, majd az előttem álló, kínaiul beszélő párocskától lejmoltam 30 dollárt (hogy ne órákkal később végezzék a matricázást a leterhelt határőrök, 25 helyett 30 a tarifa), akik szerencsére adtak. Wechaten át is küldtem nekik az ellenértéket, de akkor meg kiderült, hogy ők hongkongiak, s a két wechat financiális értelemben nem kompatibilis, így végül kijutva egy ATM-ből kaptak érte dongot.Buszoztam egyet a reptérről, majd a busz végállomásán már várt férjem, aki két körben engem és a csomagjaimat is elhozta. Itt pedig ez várt. Bármilyen nyálasnak is tűnik, tőle nem az, s ő maga sem az.
-
Mindeközben Vietnámban
A napfényes Nha Trangban jelenleg is rendületlenül süt a nap, s nagyjából állandó 30 fok van. Augusztus 20-i lelépésem óta azért ott sem állt meg teljesen az élet, de erre bőven elég egy bejegyzés is, kiemelve néhány érdekesebb esetet.
Tájfun
Volt egy tájfun, novemberben, ami szintén megkapott mindenféle szuper jelzőt, s az előrejelzések szerint Nha Trang felé vette az irányt. A tavalyi esetből okulva férjem szerint a népek mindenfelé homokzsákokat pakoltak a hullámpala tetőkre és nagyjából mindenki be volt tojva. Aztán két napon belül megnyugtattam, hogy már úgy néz ki, elkerüli őket a ciklon, s csak Saigont kapja telibe. Végül kiderült, hogy még partot érés előtt kifulladt, s hacsak Darwin-díjra pályázó halászhajókat nem süllyesztett el, akkor a vieteknek haja szála sem görbült miatta.
Közúti viszonyok
A Nha Trang egyik valódi gyöngyszemeként számon tartható Kiwi Bar nyugdíjas küllemű és felthetően korú új-zélandi tulajdonosa (s egyben szakácsa, pincére, mindene) ütközött motorozás közben. A vietnami ovisokra méretezett burgerek és az igencsak étvágygerjesztő szószok inventora sajnos lélegeztetőgépre került majd néhány napon belül patológus elé, mialatt a távoli rokonság az interneten gyűjtött szívhezszólóan a kórházi számlára. Akad még néhány hasonlóan jól menő, bár a Michelin által még méltatlanul hanyagolt etnikai alapú vendéglátóipari egység a városban, reméljük, azok hasonlóképp népes személyzete legalább rendelkezik betegbiztosítással.
Steve kapitány
Nha Trang legnívósabb, kizárólag pénzes turistáknak fenntartott része Vinpearl, amely egy parthoz nagyon közeli szigetet takar. Én eddig elkerültem, de férjem októberben arra járt, mivel kapott egy kb. 2-3 órát igénylő munkát, Vietnámban elérhető körülmények között szuper, 3 millió dongos, vagyis kb. 36 ezer forintos javadalmazásért (eredetileg két milla lett volna, de az utolsó pillanatban még bevonódtam és sikeresen feltornásztam).
Egy whisky promócióban kellett részt vennie, kapott egy remek egyenruhát, amivel elvileg vonatkapitánnyá vált, s egy műanyag mozdony mellett állva kellett volna elmondania, hogy Skóciába érkeznek a vendégek hamarosan. Ez valami szervezési probléma miatt végül elmaradt, nem úgy a munka csúcspontja, a zenére történő skótdudálás-imitáció – immár skótszoknyában.
Én egészen biztosan betegre röhögtem volna magam, ha látom, így talán jobb, hogy nem voltam ott. A duda ráadásul szintén szedett-vedett anyagokból volt összetákolva, párnából meg vízipipa-vezetékből, hasonlókból. Életreszóló élmény lehetett. -
Körvonalazódik a hazautazás
Olyannyira, hogy már nagyjából meg is szerveztem mindent. Mivel egyelőre még nem dőlt el, hogy mikor lép életbe az új vízumszerzési módszer, én pedig szeretném a lehető legminimálisabb időt eltölteni a csodálatos Vietnámban, így inkább időben lecsaptam a ritkán kínálkozó piszok akciós repjegyre.
Tehát, jelenleg így fest a helyzet:
– december 17-én közvetlen járattal repülök Hongkongból Nha Trangba. Meglepő módon még olcsóbb is a járat, s megúszom Saigont, s annak méregdrága repterét;
– december 24-én elvonatozunk Saigonba. Mivel sok a cuccunk, s a malacok repis utaztatását épp elég volt onnan megoldani, s még menetrendben sem jött volna össze a repülés, így marad a vonat. Kényelmes, hálófülkés verzió.
– december 25-én reggel elröppenünk, még pedig egy kihagyhatatlan ajánlattal. Gondolom karácsony első napján nem nagyon akarnak a svájci nyugdíjas szexturisták hazarepülni, így a Swissair zürichi átszállással mindössze 80 ezer forintnyi pénzért hord el minket, amilyen egy irányba tartó ajánlatot még az életem során sosem láttam ekkora távon. A légitársaságnál is csak ez az egy dátum volt ilyen, tiszta lutri, hogy ráleltem, a konkurencia 130 ezer körül kezdődik, de inkább duplája vagy még több. (Szegény cocák utaztatása többe kerül, de még ez is olcsóbb így, mint más szolgáltatóval.)
Malmoztam egy kicsit, mire sikerült lefoglalnom, mert elvileg a Swissair járata, a gyakorlatban pedig az Edelweiss Air működteti Zürichig a dolgot, onnan meg az anyacég. Csakhogy ezek egyikének oldalán sem lehetséges ezt így összehozni, de szerencsére rájöttem, hogy az egész bagázs már a Lufthansa része, s végül az ő honlapjuk már alkalmas volt a feladatra.Ha minden jól alakul, 25-én este 7 körül már landolunk is Budapesten, így még az ünnepek sem maradnak el.
Szép hosszú repülőút lesz, amivel egyúttal személyes rekordot is abszolválok, ugyanis 13 órát még soha nem voltam a levegőben egyhuzamban. Ha hinni lehet az Edelweiss oldalának, kifejezetten kényelmes gépekkel operálnak, ablak mellett 2-2, középütt 3 üléssel. Legyen így!
-
Gondolatok Vietnámról
Előre szólok, hogy a bejegyzés erősen szubjektív és valószínűleg komoly ellenérzéseket kelthet a címben szereplő országot kedvelők táborában. Számukra nem feltétlenül javaslom a továbbolvasást.
Szóval… hol is kezdjem. Az talán már sejthető, hogy korántsem bűvölt el ez az ország, s közel egy évet ott tölteni bőven több volt, mint elég. Nha Trang, Trang Bom, Bien Hoa és Saigon mellett másutt nem fordultam meg ez idő alatt, így elképzelhető, hogy az egész országra nem minden és nem hasonló mértékben lehet igaz.
Röviden: Vietnám a világ segglyuka. Életemben nem jártam még ennyire elmaradott helyen, ami persze csak annyit jelent, hogy a világ szomorúbb felét eddig még sikerült elkerülnöm. Miután filippin és kisebb mértékben még afrikai emberek tömegei járnak át tényleg vállalhatatlan bérekért dolgozni (nem tanítani, az egy magasabb kaszt, még nekik is), s ennek még örülnek is, egész biztosan még így is a lehetőségek földjének tűnhet, ha megfelelő összehasonlítás mellett nézzük.
Hosszabban: vegyük sorra. Némi szterotipizálás is akad benne, de mint tudjuk, ezeknek általában van némi alapja is.
1. A vietnámiak lusták
Északon talán nem vagy nem annyira, mert ez valószínűleg némiképp összefügg az éghajlattal is. Elvégre elég, ha valamit enni tudnak, megfagyni senki nem fog. Nagyon kényszeredetten dolgoznak, s egyáltalán nem szakadnak meg. Ebédidőben órákra bezárnak sziesztázni, olyankor szinte semmit nem lehet elintézni. A kereskedők kevés kivétellel vállalhatatlanok, Kínához viszonyítva pedig ég és föld a helyzet. Humenbe érve kb. öt percembe telt elintézni, hogy a lakás melletti boltos ezentúl tartson zérós kólát, ugyanez Nha Trangban teljes érdektelenségbe fulladt mindenütt. Pedig nem kis fogyasztó vagyok. Az árusoknak sokszor esik nehezére megmozdulni, s ilyenkor az az érzésem, hogy zavarok. Pedig saját üzletről van szó, nem az alkalmazottak közönyéről.
Találtunk azért persze egy-két normális helyet is, mert ilyen is van, de az is sokat elárul, hogy keresni kell.2. A közlekedés borzalmas
Ezzel valószínűleg még a legnagyobb Vietnám-fanok sem vitatkozhatnak. Tényleg életveszélyes, nagyjából senki nem tart semmilyen szabályt. Én korábban meg voltam róla győződve, hogy ilyen téren Kínánál rosszabb nem lehet, de Vietnám után a kínaiak vezetési stílusa poroszos fegyelemről árulkodik, s ebben most tényleg nincs egy fikarcnyi túlzás sem.
Az utak tele vannak motorokkal (ennek oka állítólag az, hogy az infrastruktúra túlterhelésétől való félelem miatt a kormányzat igyekszik elejét venni a gépkocsik elterjedésének, brutális vámokkal terhelve utóbbiakat – így aztán a kocsik beszerzése drága, a sok motor miatt a vezetésük sem tűnik igazán praktikusnak), a sofőrök jogosítvánnyal való ellátottsága teljesen random, s gyakorlatilag minden irányból bármikor számítani lehet bármire.
Kicsit megszokva persze valamivel nagyobb az esély az életben maradásra, de azt kizártnak tartom, hogy koccanások nélkül huzamosabb ideig bírja valaki, 1-2 nekünk is volt, s láttunk rengeteg sokkal csúnyább esetet is, ezekben szerencsére nem voltunk érintettek.
Hogy el lehessen képzelni, írok néhány teljesen tipikus esetet:
– a beláthatatlan (mert persze majdnem minden be van építve, az utak meg szűkek) kereszteződésekbe érve a delikvensek minden gondolkozás nélkül behajtanak.
– a szemközti sávból bármikor eléd jöhet valaki, mert arra az oldalra szeretne lehúzódni, s a 90 fokos kanyarodásnál sokkal célszerűbb az alacsony szögű, egyenes vonalú, pár száz méteren át tartó szembehajtás.
– az irányjelző dísz. Próbáld kitalálni, merre szeretne haladni a forgalom többi résztvevője, s akkor se legyél nyugodt, ha valamerre indexelnek, mert simán fordulhatnak a másik irányba is.
– próbálj meg ne nagyon kitérni jobbra vagy balra, s tartani az egyenes irányt, mert tőled 20 centire szeretnének elmenni, akkor is, ha van hely.
– a betorkolló kis utcák, ajtók, házak kijáratai külön veszélyforrások. Bármikor kihajthat valaki, anélkül, hogy érdekelné, nekimennek-e. Ugyanez gyalogosokkal is valós veszély, kisebb, szűk utcákban, ők sem néznek ki, mielőtt kilépnek a házból az útra.
Lenne még mit írnom, de talán ennyi is elég. Azt azért el kell ismerni, hogy ahhoz képest, ahogy közlekednek, relatíve kevés a baleset, bár az ország közúti halálozási statisztikái a legrosszabbak között vannak még így is.Gyalogosként külön horror az élet, nem is sokan próbálkoznak vele. Eleve járda is csak mutatóban akad, többnyire az sem használható az ott parkoló motorok miatt.
3. Vietnám elmaradott
A múltat ismerve ez nem annyira meglepő, volt honnan fejlődni, de van is még hova. Erről tehetnek a legkevésbé, így ezt annyira nem is rónám fel nekik, azt már inkább, hogy az ország koszos, beleértve a turistás tengerpartokat is (ezeknél azért jobban odafigyelnek). Mindenki szemetel, jobb (?) esetben elégetnek mindent, bárhol.
Az infrastruktúra szar, bármikor előfordulnak áramszünetek.4. Vietnám korrupt
Kis hazánk is az, s Kína sem szerepel jól az efféle felméréseken, de Vietnámban a korrupció nagyon kézzel fogható. Nem éltem sosem burokban, de nekem személy szerint soha nem kellett ehhez az eszközhöz folyamodnom sehol, Vietnámig. A lakóhelyre való bejelentkezéshez az útlevélbe kell rakni a pénzt, hogy csak egy példával éljek. Bebéék története is talán rémlik még valakinek, s úgy tudom, bármilyen hivatali ügyintézés alapból kenőpénzigényes.
5. A közbiztonság szar
Alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem otthon sem nagyon jutott ki a jóból. Egyszer loptak el egy telefonom, ami végül megkerült (tudtam, ki volt), egy ízben a buszon a pénztárcámat (annak annyi volt), s egy kerékpárom. 30+ év mérlegeként ez még vállalható.
Kínában mindig biztonságban éreztem magam, s a nem kevés már-már szürreális élmény is arra engedett következtetni, hogy tényleg nincs is mitől tartanom. Nem egyszer rohantak utánam lélekszakadva itt-ott elhagyott telefonommal, hívtak már fel postáról, hogy jár nekem vissza 40 yuan, mert véletlenül többet fizettem, s soha nem is próbáltak meg átverni (nagyon turistás helyeken azért előfordulhat, mint bárhol a világon).Ugyanezt Vietnámról sajnos nem mondhatom el, s nem is csak Nha Trang érintett. A külföldi fejőstehén, ahol lehet, átvernek, s sajnos a rablások sem ritkák. A motoros verzió elég elterjedt, főleg Saigonban, de ottlétünk alatt hallottunk ilyet Nha Trang-ból is, s egy ízben a parton vertek meg és raboltak ki egy turista hölgyet szintén Nha Trangban.
A motorokat is állandóan zárni és felügyelni kell, különben pillanatok alatt lábuk kél. Alapból mindenki a lakásokban tárolja őket.6. A tanítás bérezése vacak
Ez már csak egyéni szocprobléma, de tény, hogy Kínához képest Vietnámban nem nagyon lehet keresni. A natív tanárok tudnak a nagyvárosokban összeszedni óránként 20 dollárt (nagyon ritkán pár dollárral többet, de ahhoz már nagy szerencse kell), ebből ki lehet számolni, hogy hány órát kell konkrétan tanítani ahhoz, hogy valóban értékelhető jövedelem jöjjön össze (havi 80-100 tanóra). Mivel Kína piaca ennél lényegesen jobb kondíciókat kínál, nagy átlagban az a jellemző, hogy azok kerülnek ide, akikkel valami gond van. Tisztelet a kivételnek, s annak a valamiért Vietnámot preferáló kisebbségnek, aki amúgy ideát is megállná a helyét. Vagy valamilyen papír hibádzik, vagy mentális téren akadnak problémák. Az otthon partiképtelen hímek számára természetesen egészen más dimenzió nyílik meg, sűrűn látni feltűnően nem hasonló kategóriájú vegyespárosokat.
Összességében azt tudom mondani, hogy soha az életben nem szeretném a lábam Vietnám földjére tenni. Turistaként 1-2 hétre szép élmény lehet, de hacsak nincs nagyon erős Vietnám-mániátok, határozottan nem javallom letelepedés céljára.