Szerdán indultam el Fengjieből, hogy egy meghívásnak eleget téve körbenézzek kissé a szomszédos tartományban, Hubeiben. Fengjieből busszal keveredtem el Wanzhouba, ahonnan az esti vonattal indultam el a hubeii tartományszékhely, Wuhan felé.

Fengjieből Wanzhou felé egy pillanatra azt hittem, hogy a buszunk végre használni fogja a városból kivezető új utat, de sajnos még le volt zárva. Legutóbbi utam során már épült nagy lelkesedés mellett, s ha átadják, az mindenképp nagyon hasznos lesz. Fengjie úthálózata a domborzati okok miatt elég kacskaringós, s nem is minden esetben elég széles a gyorsan gyarapodó forgalom számára.



Így ahelyett, hogy a hegyoldalon kanyarognának, közvetlenül a folyóparton, új töltéseken, illetve itt-ott konkrétan a folyó felett, cölöpökön húztak fel egy egyenes, vadiúj utat. Látszólag már szerkezetkész állapotban van. A buszból nem a legegyszerűbb a fényképezés, s nem is voltam annyira résen, így aztán csak ilyen képek lettek erről. Sajnos pont a víz feletti részekről nincs fotó.

Wanzhou lényegesen nagyobb, mint Fengjie, párszázezresre saccolom. A táj itt is hasonló, bár korántsem annyira impozáns. Mióta a tavaszi kiruccanás során több mint egy órát araszolgattunk a dugóban, hogy elérjük a buszos végállomást, azóta nem is nagyon lopta be magát a szívembe a hely. Nem egy szép város, de a lehetőségek jobbak, mint a szomszédban, s még afféle nyugati hívságok is fellelhetőek, mint a KFC, McDonald’s vagy épp a Walmart.

A vonatút elég eseménytelen volt, ülőhelyem volt, de hétköznap lévén elég szellős volt a kocsi, így valamennyit sikerült aludni. Természetesen még Wuhanba értem előtt sikerült lemerítenem a mobilegyenlegem, így aztán se hívni, se hívást fogadni nem tudtam, de azért valahogy szerencsére megtaláltuk egymást Zhao Shenggel, vendéglátó házigazdámmal. Gyorsan el is sétáltunk az egyik buszpályaudvarig, s onnan meg eldöcögtünk Xianningbe.

Xianning egész pofás városka. Egy része, Wenquan (szó szerint hőforrás) gyógyvízzel bír, s erre elég izmos turizmus épült rá az évek alatt. Ettem békát, körbekalauzoltak, aztán elvittek a nekem lefoglalt hotelbe.

Ez utóbbi kicsit érdekes volt. Kínában ugyanis nem minden szálláshely fogadhat külföldi vendéget, külön engedélyhez van kötve. Ez a spórolósabb waiguoreneknek elég nagy kicseszés, mert ahol meg is szállhatunk, az rendszerint nívósabb hely, magasabb szobaárakkal.
A Xianningben nekem lefoglalt szoba (ezt ugyan nem én fizettem, úgyhogy részemről lényegtelen volt) egy olyan hotelben volt, ahol nem éjszakázhattam volna, de roppant rugalmasan Zhao Sheng adatait vitték be a rendszerbe, s hivatalosan ő volt a vendég, nem én. Ezzel egyúttal egy csúnya törvénytelenséget is elkövettünk, mert a külföldieknek bizony be kéne jelentkezni a helyi rendőri szerveknél, hogy mégis tudni lehessen, merre járunk. A szálláshelyek ezt megteszik, ilyenkor nincs semmi külön gond, de ez itt kimaradt.

Xianningről még majd írok egyet külön részletesebben. Tegnap jöttem vissza Wuhanba, s mivel nem akartam a hétvége miatt csurig tömött vonatban üldögélni egész éjjel, így ma estére vettem jegyet Enshiig, ami már majdnem Wanzhou mellett van. Sok kedvem nem volt keringeni a két táskával, így az első szimpatikusabbnak tűnő hotelbe be is néztem. Szerencsére elég jó hely, adminisztratív akadálya nem volt az ittlétemnek, azonban a szobaárak elég húzósnak tűntek. Ez azonban ne vegye el senki kedvét elsőre. A kiírt árakat Kínában szinte senki nem fizeti meg, csak aki hülye és nem kérdez.
A legolcsóbb szobát 260 yuanért tüntették fel, a recepciós kishölgy pedig 430-ért akart rámtukmálni valamit. Noha angolul aránylag jól nyomta, a keresztkérdésekre a 260-as szobáról már nem igazán tudott reagálni, így gyorsan váltottam mandarinra. Végül lett szoba 140-ért. A 19. emeleti ablakból készültek ezek a képek.

Este tehát indulok majd tovább Enshi, onnan Wanzhou, majd onnan Fengjie felé. Holnap max. kora délután már otthon leszek. És még egy teljes hét semmittevés is vár.