-
A nyugati végeken sem áll meg a vasútépítés
Az olvasói törzsgárda azzal már egész biztosan tisztában van, hogy Kína fejlettsége a magterületektől, de különösen annak is a tengerpart menti övezeteitől az ország perifériái felé haladva egyre csökkenő tendenciát mutat. A hatalmas „Vadnyugat” az állam területének durván a felét adja (attól függően, hogy hol húzzuk meg a képzeletbeli határt). A három legnyugatibb közigazgatási egység, Xinjiang, Tibet és Qinghai együttesen mintegy 3,6 millió km²-en terülnek el – lakosságszámuk még 31 millió sincs.
Kína nyugati része az egyik lehetséges felosztás szerint – a bejegyzésben szereplő Xinjiang és Tibet a két legnyugatibb óriás, Qinghai pedig tőlük keletre, középüttA nyugati végek felzárkóztatása kiemelt prioritást élvez már legalább másfél évtizede, nem utolsó sorban a helyi nemzetiségi elégedetlenségek leszerelése miatt. Elkészült a Tibetbe vezető vasútvonal, majd ezt meghosszították Lhászától Sigacéig, illetve jelenleg épülik a másik irányba, a szecsuáni székhely, Chengdu felé is, első körben a Nyingchi-ig érő szakaszt.
Idén nyáron aztán a nepáli vezető pekingi látogatása során megállapodás született a tibeti vasút Nepál fővárosáig, Katmanduig történő megépítéséről, ez a gyakorlatban a kínai oldalon Sigacétől a határig, illetve onnan a nepáli rész felhúzását jelenti. Egyelőre a tervek részletes kidolgozásának a fázisában tart a dolog, de legfeljebb 10 éven belül szeretnék megvalósítani.
A nepáli vonal tervezett iránya, némi módosítással Gyirong mellett döntöttek a lényegesen keletebbre lévő, de nagyságrendekkel bonyolultabban kivitelezhető Zhangmu helyett – így egyúttal nagyobb rész valósul meg a távlatilag Xinjiang felé tartó vasútból is
Xinjiangban a vasút gerincét, a kínai magterületet Urumcsival összekötő szakaszt már a hatvanas években felhúzták, majd ennek folytatása, az északi vasútvonal épült ki végül az időközben kazahsztánivá váló határig, Alashankouig 1992-re. A dél-xinjiangi vasút három szakaszban valósult meg: a Turfán és Korla közötti részt 1984-ben vehette használatba az utazóközönség, Korlától Kashgárig a kilencvenes évek második felében építkeztek, majd a legutolsó, Kashgárból Hotanba vezető pálya egy évvel később, 2010-ben debütált. Hotantól elvileg Tibet felé ment volna valamikor tovább a vonal, de ez a tibeti vasút a legkevésbé konkrét az oda szánt eredeti négyből, időpontok nélkül.
A dél-xinjiangi vasút, a bloggazda által Urumcsi és Kashgár között tesztelve
2010 után aztán egy kis időre megtorpant az új vonalak építése Xinjiangban, de addig sem tétlenkedtek, gyorsvasúttá alakították az Urumcsit a belterületekkel összekötő vonalat, s több helyen is kétvágányosították a szimpla síneket.
Jelenleg viszont két igencsak impozáns új vasút van terítéken, amelyek elkészültével teljesen kiépül a tartomány vasúti közlekedésének váza. Az egyik a már néhány éve kivitelezés alatt álló, s részben idén, részben jövőre megnyitó Korla-Golmud vasútvonal, amely Qinghai tartomány felé teremt kapcsolatot, s egy vadiúj, épülését idén megkezdő déli vasút, amely Hotanból kelet felé haladva egészen Csarklikig (Ruoqiang) fut több mint 800 km hosszan, s csatlakozik bele az előbb említett, Qinghaiba tartó vonalba. Ezzel kész lesz a dél-xinjiangi hurok, a Tarim-medencét teljesen körbeöleli a vasút. A tervek szerint három és fél évig tart, amíg elkészül, s közel hetven települést, Dél-Xinjiang gyakorlatilag teljes maradékát bekapcsolja a hálózatba. Impresszív.
A pirossal jelzett Korla-Golmud vasútvonal, elég sokáig jegelték, de qinghaii szakasza már idén üzemelni fog (fenn),
Hotanból pedig egyelőre nem Tibetbe felé épülnek, hanem keletre, Csarklik (Ruoqiang) felé, a képen a hurok maradékát adó Korla-Golmud vonal északi szakasza is látszik, közúton, a vasút nagyjából követi a főút vonalát (lenn)
-
A határátlépős probléma véget ért
Tegnap megint Hongkongban jártunk, mivel férjem ezen a napon léphetett be utoljára Kínába a meglévő vízumával. Most még van 60 napja itt, mielőtt szerzünk neki újat.
Bizonyára emlékeztek rá, hogy kb. tavaly november óta engem rendszeresen kiemeltek a határon, s további vizsgálatnak vetettek alá. A legdrámaibb epizód a februári visszaérkezésünk volt, akkor már a Dohából érkező óriásgépről is leszedtek. Muris volt. A kínaiak sem jobbak, mint más nemzetek, ami a repülőgépekből való kiszállást illeti. Landolást követően hipergyorsan igyekeznek kikászálódni az ülésből, összeszedni a cókmókjukat, s nekiállnak helyezkedni, hogy minél hamarabb lejussanak.
Ez az alkalom sem volt más. A sztyuik a reptéri gurulás alatt párszor rájuk szóltak, hogy még ne, majd amikor odaértünk a csőhöz, megindult a tolakodás. Mi nem nagyon szoktunk ebben részt venni, elvégre úgyis van feladott poggyász is, azt mindenképp meg kell várni, semmit nem nyernénk vele. És egyébként is elég messze ültünk az ajtótól.
A népek felsorakoztak, nekiálltak kimenni, de hirtelen leállt minden, a személyzet mindenkit leültetett, majd nagy nehezen odakeveredett egy reptéri hölgyemény engem keresve. Így soron kívül jutottunk le, s mentünk egyenesen a határőrizet karjaiba, amíg utána nem néztek gyanús személyemnek.Mivel sem akkor, sem máskor nem találtak problémát, a procedúrához már hozzászoktunk. Az egyetlen hátulütője az volt, hogy amennyiben gépet kellett elérni, akkor ajánlott volt nem kicentizni az időt, mert a helyszínen fellelhető személyzet függvényében néha fél óráig is feltartottak. Utána persze szabadkoztak.
Értelmes választ soha nem kaptam, hogy mi okozza a fennakadást, feltehetően mert ők sem tudták. A cirka 10 alkalom alatt összeszedett morzsákból azért annyi körvonalazódott, hogy a xinjiangi tartózkodási engedélyem miatt van a bibi. Bár amikor új vízumot kaptam, az útlevélben rányomták az érvénytelenítő pecsétet, a helyszínen Almáéknak ugyanezt valószínűleg nem sikerült megoldania a rendszerben is. Ugyanakkor azt azért jelezhették az ottani szervek, hogy már nem vagyok a helyszínen, s azt az engedélyt jogosulatlanul használnám.
Amikor legutóbb Bangkokban melóztam, a shenzheni reptéres határőr még annyit mondott, hogy az útlevélszám van megjelölve, az alapján sípol nekik a rendszer. Még azt is javasolta, hogy csináltassak új útlevelet, ha nem akarom ezt a rendszeres mafant.
Időközben lejárt az emlegetett tartózkodási engedély érvényességi ideje. Férjem hongkongi munkája idején, a közúti határátlépés során nem volt semmi fennakadás. Mivel ez volt az első alkalom, hogy ilyen módon hagytuk el Kínát, még nem voltam benne biztos, hogy végleg megszűnt a probléma. Ennek tesztjeként is szolgált a tegnapi nap.
Jelentem, zökkenőmentesen átjutottam. Úgy tűnik, tényleg csak a lejárati dátumot kellett megvárni, s ezzel a múlté is lett a gond. Túlélhető volt így is, de azért csak kényelmesebb nélküle.
-
Egy kis sivatag még
Pénteken még tettünk egy rövid utazást Ala’ertől délre. Erre majdhogynem Hotanig semmi nincs, csak a Taklamakán homokja.
Még délebbre rendes dűnés, a természetfilmekben látottakhoz hasonló sivatag van, de már Ala’ertől egy órányira is ilyen a táj.
-
Azért Xinjiangban lenni jó
Bár az iskola nem fog hiányozni, Xinjiang sok szempontból igen.
A házunk mellett is kapni friss tejet, egy hölgy állandóan árulja, literje 4,5 yuan. Nagyon jó, finom tej, pudingot és kakaót, turmixokat gyártani kiváló.
Ugyancsak nála házi joghurt is van, de ez utóbbit a boltokban is kapni, kevésbé házi, de azért még így is finom, xinjiangi kivitelben. 1.2 kg joghurtot 10 yuanért.Arról már nem is beszélve, hogy tegnap 4, nem apró, ellenben nagyon finom paradicsomért 3, két kígyóuborkáért 2 yuant fizettem a lakás melletti piacon.
Kár, hogy ezeket nélkülözni leszek kénytelen.
-
Xinjiangban étkezni jó!
Xinjiang etnikailag meglehetősen tarka. Kína magterületeivel ellentétben a lakosság zöme nem han. Az ujgurok mintegy 46%-át adják a lakosságnak, de a kazahok aránya is 7% feletti.
Egy ilyen helyen a táplálék jellege is merőben elüt a Kínában másutt megszokottól. A hozzám hasonlóan huzamosabb ideje az országban leledző nyugati migránsok számára a xinjiangi koszt felüdítő, mivel sok, Kínában amúgy bajosan hozzáférhető terméket kínál. Nézzük hát, miért is jó errefelé étkezni.
1. Tej
Noha Kína más részein sem számít kuriózumnak, a kínaiak nem az a nagy tejivó nép. Ezt némiképp indokolja, hogy zömmel híján vannak a tejbontás képességének (Ázsiában ez korántsem szokatlan), ahogy az sem segíti a helyzetet, hogy a tej kibocsátására alkalmas lábasjószágok is meglehetősen korlátozottan fordulnak elő a népességszámhoz viszonyítva. A tej így aztán relatíve drága, s a minősége is hagy maga után némi kivetnivalót. A friss bolti most már időnként 15 yuan/liter (majdnem 700 forint) áron is előfordul, míg UHT-ből kapni 10-ért is. De ezek a piac legalacsonyabb szegmensét jelentik, a normálisabbért mélyebben a pénztárcába kell nyúlni.
Xinjiangban ellenben van igazi tej is. Még boltban is kapni zacskóba zárt, frissnek mondott tejet (íze alapján normálisnak tűnik), de árusok is akadnak mindenfelé házitejet kínálva. Literjét 5 yuanért vesztegetve. Lényegesen jobb ajánlat!
A tejből készül joghurt is, kifejezetten finom, sűrű verzió, ami nagyságrendekkel jobb az itt-ott boltban árult vackoknál.
Ha az embernek van türelme, s helyben él, akkor meg már csak a fantázia szab határt annak, hogy a friss alapanyagokból kedvére való tejtermékeket gyártson. Vajat ugyan méregdrágán itt-ott árulnak Kínában, s még UHT-s tejszín is akad, de így gyártható tejföl és túró is. A szintén hozzáférhető kecsketej még újabb dimenziókat nyithat meg.2. Pékáruk
A Kínában élő külföldiek talán legnagyobb szívfájdalma a rendkívüli kenyérhiány. Van persze helyi verzió, de valamiért az itteni kenyerek kivétel nélkül édesek. Ideig-óráig elmegy, s megszokható, de igazából nagyon tré. Nagyobb városokban a nagy szupermarketekben akadnak bagettek, olykor európai ízű kenyerek is. Nem is az áruk vészes, hanem egyszerűen túl bajos sűrűn emiatt utazgatni és beszerezni őket. Arról nem is beszélve, hogy ízre azért ezek sem nagyon veszik fel a versenyt az otthonival.
Az ujgurok, a kínaiakkal ellentétben nem cukrozzák a kenyérféleségeiket. Állagra elég erősen elütnek ezek is a magyar kenyerektől, azoknál sokkal tömöttebbek, gyanúm szerint nem kelesztik őket. Ízre viszont kiválóak. Akadnak kenyérre hajazó végeredmények is, de leggyakrabban namot, kisebb-nagyobb lepényeket kapni, amiket aztán a legkülönbözőbb magvakkal szórnak meg, nem sajnálva a felületről az utóbbiakat. A szezám mellett akadnak tökmagos, napraforgómagos namok is, de minden egyes magvat még nem vagyok képes azonosítani.3. Birka
Az ujgurok muszlimok, így Xinjiangban a sertés lényegesen ritkábban fordul elő. A kínaiak persze ehetik őket, de etnikailag kevertebb vagy ujgur dominanciájú helyeken jobbára ők is azt eszik, amit a helyiek.
Noha disznó nem nagyon akad, birka annál több. A nyájakat mindenütt látni, a még meglehetősen száraz Ala’erban is terelgetik őket a Tarim partján magától fellelhető minimális növényzetet pusztítva.
Korábban, emlékeim szerint csak Marokkóban ettem egyszer birkát, de az nem gyakorolt rám túl pozitív benyomást (ugyanott tevét és marhát is ettem, de egészen minimális különbségeket bírtam felfedezni, egyik sem sikerült túl ízletesre), Xinjiangban ezzel ellenben határozottan bejövős jószágnak bizonyult. Apróra vágva, pirítva, jól átfűszerezve éppúgy isteni, ahogy az egész báránycomb sem hagy maga után kivetni valót. Birkát enni határozottan jó.4. Gyümölcsök, zöldségek
Xinjiang híres a gyümölcstermeléséről. Az egész nyáron zavartalanul sütő nap, a rengeteg fóliasátor és a népek leleményessége kifejezetten ízletes terményeket produkál. A gyümölcsöknek, zöldségeknek rendesen van ízük és fillérekbe kerülnek. Széles körben hozzáférhetőek a háztáji termékek, a kissé esetlenebb megjelenéssel még kiváló ízek járnak.
A dinnye elsőrangú, a paradicsom paradicsomízű, a barackok tele vannak cukorral. Piacra járni, helyi terményeket enni ugyancsak nagyon könnyű errefelé.Képek, magyarázatokkal lejjebb a galériában!
A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!
-
Az út vissza Wuhanba
Ala’erből végül busszal indultunk el Akszu felé. Valamivel tovább tart, mert bemegy még egy apróbb településre is, de volt időnk elég. Egyúttal az is kiderült, hogy a buszos végállomás a vasútállomástól pár percre van csak gyalogosan.
A xinjiangi fokozott biztonsági helyzet folyományaként arrafelé a buszjegyvásárlás is iratokat igénylő tevékenység, Kína magterületén ez csak a vonatjegyek esetén szükséges, s ez utóbbi indoka is más, így előzték meg pár éve, hogy az ünnepek idején nepperek vásárolják össze, majd árulják magas haszonkulccsal a százmilliók utazása idején szűkösen rendelkezésre álló jegyeket.
Ala’er és Akszu között aznap is zajlott a közúti ellenőrzés, ezúttal nem szállították ki a járművekből az utazókat, csak iratokat csekkoltak a rend őrei. S csak az Ala’er felé tartó irányban, így minket most sem érintett a dolog.
Közúti ellenőrzés Ala’er és Akszu között (fenn), Akszu vasútállomás és vonat (lenn sorban)
A vonatút eseménytelennek ígérkezett, de hajnali 6-kor Turfánba érve megtorpantunk. Ha minden igaz, valami felsővezetékes probléma volt, de erre nem vennék mérget, mert az utastájékoztatás nem volt a legszélesebb körű, s az elcsípett infók elég ellentmondásosak voltak. Akárhogy is, álltunk 5 órát, mire végül nekiindultunk. Addigra az utasok jó fele már leszállt a vonatról, de a mi gépünk Urumcsiból csak fél 4-kor indult, így ráértünk.
Végül elindultunk, s még egy óra zakatolás után végül megérkeztünk Xinjiang fővárosába. A csúszás miatt már bőven nappal volt, így lehetőség nyílt fotózkodni a vonatablakból.Xinjiangi táj, galériában, még legelésző tevék is akadnak
Urumcsiban azért kicsit nekünk is sietni kellett, mert Xinjiangban a reptéri ellenőrzést is komolyabban veszik. Eleve a terminálépületekbe is csak átvilágítás után engedik be az embert. Miután feladja az ember a poggyászt, még egy ellenőrzős emberke is csipogtat a vonalkódon, amennyiben azt a gépre felvihetőnek találták.
A biztonsági ellenőrzés is alapos. A lábbeliket is levetetik, s az egész embert végigpittyegtetik, még a talpak alját is (nem tudom, talán furfangos terroristák még a lábukba is varrnak robbanószert). Szerencsére mi bombamentesnek találtattunk, így bejutottunk.Wuhanban aztán már minden probléma nélkül mentek a dolgok, s kissé megfáradva, de hazaértünk. Keddig most még pihenhetek, mielőtt jön Peking.
A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!
-
Véget ér Dél-Xinjiang mára
Hamarosan majd elindulunk Akszuba, hogy az esti fél tízes vonattal elrobogjunk vissza Urumcsiba.
Holnap reggeli nyolc körüli érkezés után még egy kicsi idő lesz a városra is, mert csak délután fél 4-kor indul a gépünk vissza Wuhanba.Oda nyolc előtt érkezünk meg, ha nem késünk, úgyhogy talán 10-re már otthon leszünk. Addig sanszosan nem jelentkezem már.
A Szecsuánblog legközelebb holnap este tér vissza, immár újra Hubeiből.
-
Ügyintéztünk Akszuban 2.
Akkor íme a részletes beszámoló.
Pekingi idő szerint reggel 8-kor (ami itt kb. hajnali 6) elindultunk Akszuba a sulis autóval. A sírós kolleginát nem vittük, helyette a némiképp effektívebb főnöke jött. Ő sem egy csoda, de a hölgyeménynél lényegesen magasabb IQ-ja lehet. Jött még két helyi tanár is, így aztán meg is telt a jármű.
Akszuban lamiant reggeliztünk ötösben, aztán a két tanárt kiraktuk a reptéren (amely amúgy nagyon mutatós darab, kicsi, de új és szép terminálépület), s utána végre nekikezdtünk az én dolgom intézésének.Ehhez két helyet kellett felkeresni. Elsőként az akszui városi rendőrségre hajtottunk, ahol lecsekkolták a beadott papírokat, valamit pötyögtek, s mivel mindent rendben találtak, egy fél óra alatt végeztünk is.
Második körben az akszui járási rendőrség jött. Ez utóbbi jogosult a tartózkodási engedélyt kiadni, magasabb rangú szerv, s egy szép, új, nagy épületben került elhelyezésre. Ahogy minden hasonló hivatal Xinjiangban, úgy ez utóbbi is masszívan biztosítva van: jól körbe van zárva, fegyveres katonák a bejáratnál, mindenféle, a nemkívánatos gépjárművek behatolását megakadályozandó, biztonsági megoldások a kapunál. Láthatóan tanultak abból, hogy a xinjiangi terrorcselekmények zöme a helyi rendőrörsök ellen irányult korábban.
Odaérkezésünkkor éppen masszív gyakorlatozás zajlott az udvaron úgy legalább 100 rendőr részvételével, emiatt az ügyfélfogadás szünetelt, s csak délután 4-re ígérték a nyitást. Némi telefonálgatás után végül kiderült, hogy egy félórán belül valószínűleg befejezik a tréninget, s utána majd bemehetünk.
Ez így is lett, apró regisztráció után be is jutottunk. Benn aztán elindult a procedúra. Papírokat nézegettek, pötyögtek a gépbe, majd szóba került a férjem ügye is. Vázoltuk, hogy miképp működik normál esetben a hozzátartozói vízum, megnézték a követség által tavaly kiállított verziót, illetve a wuhaniak által bematricázott tartózkodási engedélyt is. Meglepően hamar megvilágosodtak, ezek után már csak azon értetlenkedtek, hogy a kollegina miért nem ezt mondta. A lényeg, hogy nem látják semmi akadályát annak, hogy szeptemberben a férj státuszát is rendezzék majd.
Közben ebédidő lett, így bezárt a hivatal. Mi is elmentünk enni. Báránycombot kaptam, kifejezetten finomnak bizonyult. Mivel csak négykor nyitottak ki újra, még lézengtünk egy plázában is. Ezekbe betérve is biztonsági ellenőrzés és csomagátvilágítás zajlik, biztosra mennek.
Négyre végül visszamentünk, s olyan öt óra felé már ki is nyomtatták a matricát. Innen aztán jött egy kis bonyodalom. A wuhaniak matricáján elől szerepelt a vezeték-, hátul a keresztnév. Az övékén fordítva. Nagy tanakodás kezdődött, hogy ez most így jó lesz-e. Én ugyan mondtam, hogy az eddigi tapasztalatok alapján teljesen esetleges, hogy melyikkel szokták kezdeni, kaptam már ilyet is, olyat is, s nem volt belőle még probléma.
A szokásosnak mondható folyamat zajlott. Nézegették az útlevelet és a frissen nyomott matricát hosszan, hívtak még embereket, akik ezt szintén megtették. Olykor csoportosan nézegették, olykor egyénileg. Akárhogy is, meglepő módon ettől nem lettek okosabbak, így aztán telefonálgattak is. Hat óra felé végül arra jutottak, hogy ez így jó lesz (ezalatt gyárthattak volna egy másikat is, ha mégsem), így beragasztották és mehettünk a dolgunkra. Végre.Visszafelé még belefutottunk Akszu és Ala’er között egy közúti ellenőrzésbe is. Helyenként direkt erre a célra kiépített kis épületek is vannak a főutak mentén, ahol lezajlik a járművekből kiszállított népek csekkolása. Az úton magán nincsenek ehhez való felépítmények, így rendőrök terelik le a gépjárműveket az útról. A sofőrünk szólt, hogy az egyetemhez tartozunk, egy helyi, egy külföldi tanár, így minket simán továbbengedtek.
Fél nyolc után valamivel hazaértünk, s elég hamar el is aludtam. Hosszú nap volt.
-
Ügyintéztünk Akszuban 1.
Ez most csak egy egészen picurka poszt lesz, a kifejtős majd később. Talán még ma, talán holnap. Egyelőre pihentetem az agyam.
Pekingi idő szerint reggel 8-kor indultunk el Akszuba, s este fél 8-ra értünk vissza.
A lényeg: az én tartózkodási engedélyem bematricázásra került.
Most kicsit relaxálok. -
Egy kis kínai bürokrácia
Kalandosan teltek az elmúlt napok.
Szép és jó hely Ala’er, tényleg frankón elvagyunk, de elsősorban nem kirándulni jöttünk, ittlétünk oka, hogy mindent lepapírozzunk, s végül úgy léphessünk le nyáron Kínából, hogy szeptemberre már ne maradjon ügyintéznivaló, amikor visszaérünk.Említettem már, hogy mennyire inkompetensek tudnak lenni a külföldiekkel foglalkozó iskolai kollégák. Hát, idén sikerült belefutni az eddigi legbénábba.
A munkamenet úgy nézett volna ki, hogy elsőként elküldi a papírokat Urumcsiba, ahol kiállítják számomra az új szakértői igazolványt (FEC), majd annak birtokába nekiindulunk Akszuba, az ottani public security bureau-ba bematricáztatni a tartózkodási engedélyeket.
Nem is olyan bonyolult szerintem.Már elég régen volt, hogy megállapodtunk az itteni munkavállalásomról. Nem nézem vissza, de cirka két hónapja volt a hölgynek pontosan utánanézni, mihez mi kell. Ehhez képest, természetesen, majd minden nap variáltak valamit.
Érkezésünk idején kellett volna újra aláírni a szerződést, nyolc példányban. Aznap nem került rá sor, mert az ő részükről aláíróképes kolléga épp egy kazahsztáni delegációval foglalkozott. Mivel másnapra sem tért vissza, így találtak valaki mást, aki megtette helyette. Két nap késéssel elküldte a papírokat Urumcsiba. Ott kiderült, hogy a szerződések nem jók, mert augusztus végétől szólnak, nekem viszont már most kéne a FEC, amit érvényes szerződés nélkül nem tudnak kiállítani. Sebaj, írtunk egy új szerződést, június 25-től. Ez annyiban még jobb is, hogy a fizetett nyári hónapok előrekerülnek, s így ha lelépnék októberben, akkor már három havi fizu lenne a kezemben.Aztán kiderült, hogy a mellékelt, általa készítetett, digitálisból kinyert fotók sem az igaziak, így csináltunk újakat. Ezeket a csomag után küldte. Ezután nem sokkal jutott nekem eszembe, hogy a férjemről nem készítettek képeket, anélkül viszont bajos lenne bematricázni őt is a dokumentumba, mint függő családtagot.
Semmi gond. Gyors fotózkodás, majd valahogy a csomag után küldte a képeket meg a megvariált dokumentumokat.
Ennek ellenére, s ezzel együtt is, a FEC időre elkészült, s elvileg minden szép és jó, a héten megyünk Akszuba. Csakhogy, odatelefonált a hivatalba, hogy biztosra menjen, mindennel felkészült, s ekkor derült ki, hogy most már Xinjiangban is kell a házasság követségi hitelesítése. Az én tartózkodási engedélyem oké, de anélkül a férjemét nem tudják kiállítani.
Miközben ezt ecsetelte, kibontotta az Urumcsiból jött borítékot is, s kiderült, a férjemet nem rakták bele a FEC-be, nem a módosított dokumentumok alapján lett kiállítva. Na, így már végképp semmi remény, hogy a házastárs kapjon tartózkodási engedélyt.
Oké. Szomorú. Idegesítő. De jó, legyen, nyáron hitelesítettjük a papírt, s akkor majd szeptemberben elintézik az övét. Innen végképp szürreálisba csapott át a helyzet, akármilyen hivatalt hívogatott, sehol nem tudtak neki épkézláb válaszokat mondani azzal kapcsolatban, hogy ez miképpen lesz kivitelezve.
Az általam netről kitúrt információk alapján nem kéne, hogy bármi probléma legyen, s aránylag könnyen menedzselhető, de a hivatal szerint nem így működik.A kollegina ráadásul már tegnap óta sír. Zokogva kér elnézést, hogy ilyen szerencsétlen volt, amivel nagyon nem tudok mit kezdeni. Egyértelműen nem alkalmas a feladata elvégzésére. Ettől függetlenül nem vagyok vadállat, próbálom vigasztalni, de nem teljesen őszinte az együttérzésem.
Most ott tartunk, hogy holnap én megyek Akszuba, az én tartózkodásim elvileg (nyugtával dícsérjük a napot, ki tudja, mit szúrtak még el) meglesz. A férjemmel kapcsolatos dolgokat még egyszer megvitatjuk a hivatallal, a már kinyert információkkal felszerelkezve.
Ha esetleg hajthatatlanok maradnak, akkor neki marad az üzleti vízum. Némi díjazásért cserébe tudunk ilyet szerezni, egy évre szól, korlátlan belépéssel, alkalmanként 60 napos tartózkodást tesz lehetővé. Most már vízummentes Kirgizisztán és Kazahsztán is, egyik sincs messze, s kéthavonta át lehet mászni ki-belépegetni. Ennek ugyancsak előnye, hogy ha az én alkalmazásom itt idő előtt véget érne (amire azért van némi esély a másik, céges munka miatt), akkor legalább már csak az én státuszomat kell rendezni, az övé a munkámtól függetlenül biztosítva lesz.
Egy dolog egészen egyértelmű: a folyamatos hülyeségeik miatt rossz érzésem biztosan nem lesz, ha nem én leszek itt az év dolgozója.
